Szegedi László hírlevele
Rostock, Németország
Esetem nagyban közrejátszott, hogy elhagyjam a pályát. Búcsút mondjak az újságírásnak. Egy hír margójára.
Ballagok Budapesten, Békásmegyeren, megszólít egy ipse. Kigyúrt, kopasz.
- Te vagy Szegedi László? – néz rám borjúszemekkel.
Igen, én. Szevasz, mondom, nyújtom a kezem, kezet fogunk, abban a pillanatban kicsavarta. Szerencsém volt, hogy katonai középiskolába jártam, úgy tudtam esni, hogy jó legyen.
Aztán elkezdett a földön rugdosni, táskámban volt néhai nagyapám ajándéka: egy 1989-ben, a kicsi Matiz motorházában becsempészett gázpisztoly. De esélyem nem volt. Még arra sem, hogy a zsebemben lévő gázsprayt elővegyem. Győznek a kilók, meg a védekezés.
Később, szembesítéskor, a tárgyaláson is kiderült: ez az ember személyesen nem ismer, cikkeim őt és körét nem érintették, egyszerűen sokat ivott, beszívott, látta a fényképem az újságban és felismert.
Csak a fényképemet látta, újságcikkeim tartalmára nem emlékszik.
Cselekedetére nem talált magyarázatot, elnézést kért, józanul szánja-bánja, a tárgyalás után leültünk egy sörre beszélgetni.
Írom mindezt Németországból, vagy írhattam volna New York-ból, ahol soha, semmilyen inzultus nem ért.
Amit el kellene felejteni: a kivagyiság, az irígység, a fusztrácíó. A kisembernek is ugyanannyi az esélye, mint bárki másnak, hogy valaki legyen. Hogy ismerjék a nevét. Vagy büszke legyen. Büszke, hiszen van családja, valamit azért mégis elért. Nem irigyelni el a másiktól.
Kiss Pista neve is lehet brand. Mint Istváné, vagy Lászlóé.
De nagyon sokat kell ezért dolgozni. Nagyon sokat. Hogy egy név brand legyen. Ő azt sem tudja, mi az „brand”. Szerinte valami izé biztos.
Pedig az esélyek egyenlőek. Mindig, minden korban, bárhol.
Hogy fusztrált barmok miatt egyáltalán miért kell, hogy zsebemben gázspray legyen, táskámban gázpisztoly? Miért kell, hogy Magyarországon, ha kocsiba ülök, biztos, ami biztos, elérhető helyen legyen a baseballütő? Miért kell, hogy ha megállok a pirosnál, felhúzom az ablakokat? Mert konkrétan, Budapesten a Margit körúton kevésnek találta a pénzt a koldus, és behugyozott az ablakon, bele az ölembe…
USA-ban kedélyes rendőrök vannak, pedig nagy a szigor. Németországban magasabb a készültség.
De be sem hugyoznak az ablakon.
Ma beszélgettem egy bácsival, egy lépcsőházban lakunk, még mindig nagyon büszke arra, hogy az SA, később az SS tagja volt. Feleségével öt évvel ezelőtt két afrikai gyermeket fogadtak örökbe.
Szerinte Merkel asszony nem hülye: szándékosan gerjeszt újabb rasszizmust a bevándorlók beengedésével, a németek elé leckét állít, hogy ismét felépítsen egy új, idegengyűlölő, náci Németországot./ a szerkesztő megjegyzése – aligha eshet meg ilyen tudatosan, inkább a német nemzet nem képes megszabadulni a múltbéli árnyaitól, s így próbál vezekelni. Nekünk pedig semmi okunk ezt a példát követni.)
Herr Krügent és családját vendégül fogom látni, ha beleegyezik, interjút kérek tőle.
Van mit mesélnie…