Ha hiszik ha nem csaknem harminc éves koromig semmi gondom nem volt a súlyommal. Bármennyit ehettem egyetlen fölös deka se került rám. Csodálatos időszak volt. A teljes hazai konfekcióipar csak rám dolgozott. Olyan nadrágokat, zakókat vehettem amelyeknél egy fércnyit se kellett a szabónak igazítani. Nem kellett futnom, gyúrnom csak a kiadós ebéd után szunyókálni. Majd kitalálták, hogy állandóan gyulladt a mandulám, s amit drága szüleim sose tudak tőlem elvenni azt egy meggondolatlan pillanatomban eldobtam magamtól. Önként és dalolva mentem Szakács főorvos kése alá, hogy kivegye azt amit a Teremtő nem ok nélkül kalkulált mindannyiunkba.A műtét másodszorra sikerült. Először olyan érzéstelenítőt adtak amire allergiás lettem és már le is számoltam magammal. Másnap mégis vissza kerültem a műtőbe és végig asszisztáltam az akciót. Tátott szájjal. Előtte felhúztam a drága ébresztős órámat, hogy a 35 percesre tervezett műtét közelgő végét jelezze. A pontos Casio idejében csörgött amiért a főorvos úr dühbe gurult és a műtőssegédet korholta a nem kívánatos muzsikáért. Én ugye meg kipeckelt szájjal nem tudtam igazságot szolgáltatni köztük, noha szívesen magamra vállaltam volna a kéretlen koncertet. A lényeg, hogy a gyulladás elmúlt, kimúlt a mandulámmal együtt.
Ám innentől fejlődésnek indultam. Kezdtem tekintélyesedni amit a felfokozott étvágyam szinkronban gerjesztett. Az asztalitennisz, a tenisz és az úszás felváltva mérsékelten, de enyhített a gondokon. Évente egy lyukkal több kellett a nadrágszíjamra ami szerintem még elfogadható volt., Az érettségi öltönyömet viszont már beadhattam Lengyel Bandinak, a szabó barátomnak hátha eladja. Mostanában gyakran megnézem, még mindig árulja. A molynak se kell. Azt mondják, jól mondják a fogyás titkos receptje az éhezés. A koplalás. Ha nem eszel tutira lefogysz. Nálam is bejött volna ez ha elég erős vagyok. Ha képes lennék kellő önuralomra a megfelelő helyeken.
Majd úgy a negyvenes éveim derekán – akkor amikor az emberi, a férfiúi hiúság az utolsókat parázslik hirtelen jött valami ami mindent megváltoztatott. Ne gondoljanak semmi rosszra, csupán az történt, hogy egy vasárnap délelőtt a teljes család bennragadt a lottóházi liftben.
A házmester misén volt, mobil még sehol se volt maradt a dörömbölés a betonfal mögül. Közben fogyott a levegő, s a zsebemben levő vitamin tablettákat hármasával nyeldestem. Kiderült a zárt térben erős fóbiám van ami a következő évtizedekben se múlt el. Innentől felőlem a világ összes felvonóját leállíthatták volna. Csak lépcsőztem. Az OMV székház bécsi székházában a 36 emeletre is magamtól trappoltam fel. Barátom dr. Komlóssy Attila főorvos, speciális mentőorvos szolidarításból végig velem tartott.
Végül már csak azon izgultam, ne hogy baja legyen és a hátamon kell vinnem. Én ugyanis már nagy megedzőttem az állandó lépcsőzéstől. S ezzel a normál súlyomat tökéletesen sikerült beállítanom.
A kép illusztráció. Az az előállító helyiség amelyben csaknem egy órát tölthettem el tavaly november hatodikán az esti órákban korántsem volt ennyire komfortos. Egy hosszú fapriccs, semmi más egy lópokróccal. S persze bekamrázva a félhomályos szobácska. Na mindegy , a fontos, hogy a fóbiámat képes voltam elnyomni magamban. Ja és ha már a kajáról volt szó, megkérdezték mit vacsoráznék. Mondtam egyedül az éhség nem gyötör most. Közben végig hallgattam az aznapi és a következő napokra szánt menüt. Csirkemájkonzerv, tépőzáras és abonett. Lemondtam az utánam jövők javára. S ezzel elkezdtem , előkészítettem az új esztendőre tervezett fogyókúrámat. MIndez arról jutott eszembe, hogy egyre több plakátot látok városszerte – amelyen a lépcsőzést mint aktív sportágat ajánlják az eltespedteknek. A hozzám hasonlóknak . Valószínű, hogy újrakezdem ezt az edzésformát.
