Kéményseprőt látok, szerencsét találok. Már gyerekként skandálom. Hiszek is benne. Amikor ezt hajtogatom, megragadom a gombomat. A cipzár erre nem alkalmas. A babona szerint akár a mellettünk álló gombjába is belecsimpaszkodhatunk. És tovább fokozhatjuk a szerencsénket, ha közben egy törött ablakot is látunk. A bónusz egy szürke ló. Ha minden együtt van, az felér egy négylevelű lóherével. Mezőcsáton Kákóczky Béla bácsi a legismertebb kéménykotró. Civilben, öltönyösen csak a templomban vagy lagziban látják. Béla bácsit igazából a teljes menetfelszerelésben ismerjük. Fekete sapkában, sok zsebes zubbonyban, mindig kormosan. Vállán a körbetekert kotróval, a rúgós aparáttal, a vastag bőrövén lógó seprőkkel, kefékkel, partvissal és a csaknem ötkilós golyóbissal.
Az örökké égő sparheltos világban a település legfontosabb embere. Nyaranta kissé mellőzöttnek érzi magát, ám a fűtési szezonban óriási az ázsiója. Kapkodnak érte, lesik a kegyeit. Miskolcon a nagyszobában cserépkályhával fűtünk. Csutkával ágyazok meg a darabos lyukóbányai szénnek. A tágas konyhában békésen megfér a Salgó sparhelt a háromkarikás gáztűzhellyel. Így aztán gyakran jön hozzánk a kéményseprő. Felkísérem a padlásra. A kibúvón is követem. Nagy patáliát csap, amikor meglát maga mögött a jeges macskajárdán. Nem elég, hogy leteremt, bekormozza a képem, és óvatosan letámogat a keskeny pallón. Egy hétig súrolom szappannal az arcom, amíg teljesen eltűnik rólam a találkozásunk emléke. Miskolcon csaknem az ötvenes évekig él Mária Terézia rendelete alapján a kéményseprő mesterek és segédek céhrendszere. Az államosítással elvész a szakma presztízse. A vállalat élén jó ideig egymást követik a politikában levitézlett káderek, akiknek fogalmuk sincs erről a nélkülözhetetlen tevékenységről. Már csaknem kihal az utánpótlás, amikor végre sikerül néhány ipari tanulót beiskolázni. A hetvenes években még a Borsvezér utcán van a központ, amikor a földgáz elterjedése új szakmai kihívás elé állítja a kéményseprőket. A termofor kémények tömeges alkalmatlansága egyre jobban rávilágít a fűtés és a szellőzés technikai problémáira. Megkezdik a régi menedzsment lecserélését, jönnek a mérnökök, míg végül az 1985-ben megjelenő törvény alapján privatizálják ezt a tevékenységet.
A megyei önkormányzati vállalat utolsó igazgatói: dr. Majoros Barna, dr. Nagy Géza és Menyhért József. Ez idő tájt a legismertebb mesterek Vrecenár Gyula, Hamburger András és Farkas Kálmán. Manapság Prisóczki István, Lopota István és Sasvári Gyula a szakma kiválóságai. Nekik is köszönhető, hogy a Karczagi Gyula vezette magáncég, a Termoment Kft. berkein belül visszahódítják a mesterségük presztízsét. Már nem csak kotornak, lakossági ismeretterjesztéssel is foglalkoznak. Kiderül, hogy kéményseprőt látni több, mint egyszerű szerencse. A hibás, a rossz, füstöt visszaáramoltató kémények kiszűrésével életeket mentenek. Okítanak is, hogy miként lehet a fűtési eszközökkel jól gazdálkodni, az energiaköltségeken takarékoskodni. És jelentősen javítják a baleseti statisztikát is. Csak Miskolcon már négy mester irányításával tizenöt feketébe bújt szakmunkás felügyeli a füstelvezetőket. A megyében meg félszáznál is több kéményseprő járja a házakat. Ismét egyre jobb a kapcsolatuk a lakossággal. Amikor megtörténik egy tragikus kimenetelű füstmérgezés, mindenki egyszerre szeretné felülvizsgáltatni a kéményeit. A Termoment töretlennek hitt munkássága 2013-ban véget ér. Az önkormányzat megint saját kéményseprő vállalatot alapít.
Régen nem látok az utcán kéményseprőt. Aki utoljára nálunk vizsgálódott, már nem kért begyűrt újságpapírt. Nem annak a lángjánál nézegette, hogy merre száll a pernye. Kotrópartvis és koromromboló golyója sem volt. Visszaáramlás-érzékelő, füstgázelemző műszerrel elemezte, miért nincs huzat a kandallónkban. Elbűvölt a technikája. Annyira, hogy közelíteni se mertem a gombom után. Talán ezért sincs szerencsém mostanában?!