M.Vadas Zsuzsa szervezésében úgynevezett tájolást tartott a magyar újságíró szövetség Miskolcon a Calypso étterem különtermében tegnap délután. Társaságunkat megtisztelte Doros Judit a szövetség elnökségi tagja. S nagyon jó volt újra látni azokat a kollégákat, barátokat, túlélőket akikkel valamikor évtizedekig együtt húztuk az igát, jóban, rosszban, békében , haragban. S persze mély tisztelettel leleltároztuk az elhunyt munkatársainkat, a csak a szépre, jóra emlékezem formációban, ahogyan illik.
Emberemlékezet óta a szervezetnek ilyen magas rangú tisztségviselője nem volt még a városunkban. Mondom én. Ha csak nem veszem számításba Kereszty András hajdani elnököt, aki személyesen Kobold Tamástól próbált támogatást kérni az évkönyvünkre. S ki ne hagyjam életünk virágában egyszer volt egy újságíró bál a Vigadóban, amelyet még Wisinger István nyitott meg. Talán ez volt az első alkalom, hogy az Észak-Magyarország és a Déli Hírlap munkatársai egymás melletti asztalnál ültek. Az is igaz, hogy akkoriban a szövetségnek még népes tagsága volt az aktív kollégák között. Nem úgy mint mostanában.
Ha valaki kíváncsi volna miről is értekeztünk most megtudhatja. Nosztalgiáztunk. Felemlegettük a régmúltat. Szó esett a szövetségről, s annak egyetlen kézzel fogható eredményéről, hogy a gazdálkodásuk javulóban van. A tagság létszáma lemorzsolóban, de mint ingatlangazdálkodó, pontosabban egyszerű vagyonhasznosító szervezet eredményesnek mondható. S most ebből egy ilyen rendezvényre is futotta. Ezt is megértük. Ha képeket jól megnézik, kiderül, közülünk mindössze három úgynevezett aktív kolléga volt, aki még rendelkezik megjelenési lehetőséggel. A szövetség sincs jobb helyzetben, ma már a tagság zöme nyugdíjas vagy munkanélküli. Bárki is legyen az elnök – magam is voltam már jelölt – válságmenedzselésre kényszerül. Az elődök kimazsolázták, amit lehetett elvarázsolták az Andrássy úti palotát és az Ezüstparti üdülőt, a rendszerváltás óta a szövetség ázsiója, befolyása, lobby ereje elmállott.
Amikor a szakmát kezdtem 1969 őszén a szövetség hozzájárulása kellett a foglalkoztatáshoz, meghatározták az újságíró iskolai felvételi keretét és gondoskodtak a szakmai utánpótlásról. Az utóbbi évek elnökségei folyamatosan azon vívódtak, hogy szakmai vagy politikai síkon keressék a boldogulást. Mivel az utóbbit választották minden kormánynak csak a nyűgére voltak. Konfrontálódtak, közleményekkel és nyilatkozatokkal próbálták védelmezni a tagjaikat a kiadók tulajdonosaival szemben. Részünkről pedig magyarosan hiányzott a szolidaritás a munkaerő piacról kiszorultakkal. 
Lehet, hogy vidékről rosszul láttam, de egy szikrányi lehetőséget se adtak az ország mindenkori vezetésének az érdemi tárgyalásra. Emlékszem egy közgyűlésen, mint küldött azt tettem szóvá, hogy nem hívták meg az éppen regnáló kormány illetékes képviselőjét. Pedig jó lett volna szembesíteni a tagság gondjaival. Néhány idősebb kolléga felpattant – mindannyian koruknak megfelelően már szerkesztőségen kívüliek – s azt mondták minek, úgy is lehallgatnak. Még ha igaz is lenne ugyanennyire komikus lett a beszólás. Tudni kell, hogy a szövetség semmilyen állami támogatásban nem részesül sőt az egyesületi jogaikat előnyeiket is elvesztették.
Ezek után- a finom sztrapacskás, utolsó vacsora keretében eltemettük a szövetséget majd próbáltuk megtalálni a feltámadás lehetőségét. S megegyeztünk, teljes konszenzusban, hogy jövőre ugyan itt folytatjuk. Esküszöm, én elhittem, akarom, s mindent meg is teszek érte, hogy úgy legyen.