Nincs olyan Miskolc család, akiknek valakije ne szedte volna a sátorfáját, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Megy a humbug, a szépítés, milliós fizetés, a jól érzem magam állapot, meg, hogy hazautalom, meg hogy egy évet dolgozok a mesés Nyugaton, utána hazamegyek, és kacsalábon forgó palotában élem gondtalanul életemet, hogy már dolgozni sem kell. Tévhitek. Hiába Európai Unió. Csicskás vagy, Európában első- és másodrangú állampolgár van. A német: elsőrangúnak tartja magát.
A magyarországi médiának befellegzett, újságíróként nem lehet egzisztenciát építeni már, a tartalom központosított, a fenekem alól tulajdonosváltásokkal sokszor húzták ki a székemet Így kapóra jött: mivel felsőfokú végzettségem van egészségügyből, tudok bizonyos dolgokat csinálni, szúrni, vágni, vért venni, harapni, amit csak el lehet képzelni, hát irány külföld.
Igen, de hová? Ugyanúgy, mint a Mészáros Márta-filmben, megforgattuk a földgömböt, hová esik a mutatóujjunk, oda. Egyik sem vált be előnézetben, mert gyakorló lakástulajdonosként arra törekedtünk, olyan helyre menjünk, ahol nem kell fűteni, jó a klíma.
New Yorkból tértem haza, ott elnökváltás volt, Amerika betelt – hirdette Trump már akkor is. Legyen Ciprus. Frankóság, mondtuk. Aztán kiderült, nem érdemes, ott is alacsonyak a bérek.
Közben egy neves országos kórház központi intenzív osztályán filozgattam már. Munkaruhát sem adtak, a béremmel becsaptak, majdnem több időt töltöttem a munkaügyön igazamért, mint a betegágy mellett. Ha a betegágy mellett voltam, abban sem volt köszönet. Magasabb végzettségem és múltam (20 év a médiában) miatt, egy mogorva, le kell írnom, szemét kollektívában találtam magam.
Egyszer a Péterffy Kórházba is felvételiztem, azt mondja nekem az ápolási igazgató krapek:
„- Üljön le oda a kispadra, amíg eldöntöm, mi lesz magával!“
Később, egy hónapig csak, sajnos, megtaláltam álmaim munkahelyét. Csak a bér…
Meg mert.
Párom pedagógus, de nem akármilyen. 3 diplomával, ezek közül az egyik a legmagasabb francia állami végzettség, a másik a britt professzori, állami végzettség a nyelvtudományokban, a harmadikkal meg taníthat is akár gimnáziumban, besokkalt.
Az emberekre. A magyarokra. A szomszéd tehenére. A szomszédunkra, aki szándékosan eláztatta a falunkat slaggal, vízzel. A lakásrészletre. A büdös hetes buszra. A közös költségre. Az élhetetlenségre, a rosszindulatra. A bűnözésre. A nulla értékű munkabérre.
Németországban kötöttünk ki, Európa legrégebbi egyetemi klinikáján.
Mint migránsok.
Hogy miért, hát ennyi. Szeretettel fogadtak bennünket a németek, ajándékokat kaptunk, itt Rostockban nincsenek külföldiek, meg tömeges migránsok, csak mi. Aztán lettünk bazári majmok. Minden lépésünket árgus szemek követték. Mikor lopnak már mint a magyarok? Mikor hibáznak?
A németek jópofák is, de nem szeretnek dolgozni. Kórházi osztályon, ha megszólal a csengő, egyik itteni ápolónő sem emeli fel a szó szerinti valagát. Szaladgáltunk. A németeknél cirka hét különböző nyelvi dialektus van, sokszor egymást sem értik, de csináltuk. És a totál: páromat (nem írtam, de a 3 diplomája mellé ő is felsőfokú egészségügyi végzettséget szerzett) beküldték egy halotthoz vérnyomást mérni.
Bement. Kiröhögték.
Ő pedig kilépett, köszöni szépen, Berlinben dolgozik, és az egykori Kurír napilap munkatársaként mindenkit csókoltat egy idős otthonból.
Én maradtam Rostockban.
Mert mint képzett migránsoknak, Merkel azonnal lakást adott. Örök érvényű, határozatlan ideig, szép, felújított háromszobás lakást, gyönyörű helyen. Egy lakást, amiben semmi nem volt, még a plafonból is hiányoztak a csillár bekötéséhez a kábelek.
De jó, mert otthon hiába pályáztam, nem adtak lakást, inkább belekényszerítettek egy fos hitelbe.
De most happy.
Pénz. Ez érdekli honfitársaimat. Ha megéri, hogy fél évig ordenáré módon, saját nyelvükön leugassanak, akkor ez az. Fél évig kínlódtam. Beszartam, depressziós lettem. Csak haza, el innen a mocsadékoktól. Aztán gondolkodtam. Nincs az az Isten, hogy forintba átszámolva egymilliós havi bérem lecseréljem egy 200 ezresre.
Első születésnapom ünnepeltem itt, a negyvenharmadikat. Tortát vittem a munkahelyemre. Örültek. Már azt mondták, „ő a mi magyarunk“. Előtte rám bíztak orvostan hallgatókat (a gyengébb idegzetűek ne olvassanak tovább) tanítsam meg őket katéterezni. Élő emberen. Azóta egyre több ilyen feladatot kapok.
Döbbenetes, de itt, a volt NDK-ban sokan azt sem tudják, hogy Magyarország uniós tagállam. A végzettségeim elismertetéséért is canosszát jártam. „Feletteseim“ pedig olyan 17-25 éves leánykák voltak, akik 8 általános elvégzése után lettek ápolónők. Aztán fogtam, és kiraktam az összes végzettségemet a kórházi osztályon a faliújságra, Hogy ezt nektek.
Miért jó mégis itt?
Mert a magyar kolléga, kollegina is megesz, megaláz, semmibe vesz, kicsinál. Ez jellemzi a magyarországi egészségügyi szintet, nemcsak orvosi, szakdolgozói szinten is.
És a geld azaz a fizu.
De azt tudom, soha olyan jó dolgom nem lesz, mint volt 20 éven át, íróasztalnál, nagy példányszámú napilapok szerkesztőségeiben.
Azok az idők elmúltak……. Csókoltatja az otthoniakat
Szegedi László a Déli Hírlap egykori munkatársa