Amikor megpillantottam a miskolci FIAT szalonban ezt a fehér kocka Zsigulit, Ladát rögtön úrrá lett rajtam a nosztalgia. Megtudtam, Hankó László, a kereskedés tulajdonosa olyan szeretném is meg nem is módon, olyan embernek adná el, aki hozzá hasonlóan jó gazdaként vigyázna rá. Ez a retro autó elfoglalja az új kocsik helyét ám vevőcsalogatónak kifogástalan. Nekem is megakadt a szemem rajta, a fejemben pedig feltolultak az emlékek. Nem is tudom magamban tartani. Valljuk be, sokan vagyunk úgy, hogy valamikor, egyszer ez volt az álmunk kocsija.
Talán a hetvenes évek elején még a Vajdahunyad várában rendezték meg a szokásos tavaszi nemzetközi vásárt. Képem is van erről. A szovjetek először itt mutatták be a majd Togliattiban gyártandó prototípust. Gyakornokként, életemben először ott készítettem interjút egy miniszterrel, s nem is akárkivel Ratnikov elvtárssal. Minden orosz tudásomat bevetve – nem hiába tanultam nyolc évig – tolmácsolás útján megtudtam, hogy hamarosan a Zsiguli lesz az első a Merkúr autókereskedelmi vállalat slágerlistáján. Beszélgetésünk során ismerkedtem meg Csűri Istvánnal, a Merkúr, nagy hatalmú örökös vezérigazgatójával, akivel ott helyben egy életre szóló barátságot kötöttünk. Annyira bizalmas volt, hogy megerősítette: a FIAT tényleg kiépítette volna a hazai autópálya rendszert, ha kizárólagos piacot kap. Az ajánlat sok sebből vérzett, Itáliában akkor a maffia uralta a sztrádaépítést, s a többi nagy nyugati autógyártók se lelkesedtek volna a protekcionista lépésért. Arra kár is szót vesztegetni, hogy a KGST, a keleti tömb autógyárai bojkottálták volna a magyar buszok vásárlását. Fogalmazzunk pontosabban Moszkvából is ellenezték volna ezt a boltot.
Későbbi főnököm, Szegedi László a Borsodi Vegyész főszerkesztője fejébe vette, hogy Miskolcon övé lesz az első Zsiguli. Mázlija volt, tényleg ő lehetett az első óceán világoskék kocsi tulajdonosa – rendszáma IH- 13 -60 volt. Indulás előtt és a garázsba érkezésekor egy órát suvíckolta. Mi utasok csak zokniban ülhetünk bele. Folyamatosan bizonyítani akarta, hogy az övé még eredeti FIAT motoros, mert az oroszok még Olaszországból hozták. Lehet benne valami, félelmetesen harapott, olyan 160 kilométeres sebességgel repesztett Tiszaújvárosba. Mivel abban az időben még a szürke Trabantommal róttam a rónát ez a tempó elkápráztatott.
Majd 10 év elteltével úgy gondoltam itt az ideje, elég komoly vagyok a váltáshoz, s befizettem egy Zsigulira. Akkoriban, amikor pontosan nyolcvanezer forint volt és cirka négy-öt évig kellett rá várni. Ám az újságíró szövetség tagjai akár soron kívül kaphattak, ha a főnök igazolta, hogy a munkavégzéshez kell. Vagy ha volt kellő ismeretség ezen a fontos vonalon. Szerencsémre jó kapcsolatot ápoltam Fábik Etával az elnök orosz ajkú titkárnőjével és Németh Jenővel az illetékes osztály vezetőjével. Etuka K vonalon szólt át az érdekemben Csűri elvtársnak. Etuka ezért egy hatalmas bonbont kapott tőlem és másnap már kezemben volt a debreceni behívó. Három nap múlva mehettem a kocsiért.
Higgyék el két éjszakán át nem aludtam az izgalomtól. Összekaptunk a feleségemmel a kocsi színén. Mindenáron fehéret akart, én viszont a kéket vagy a szürkét elegánsabbnak tartottam. Volna.
Majd eljött a nagy nap. Már nem is emlékszem ki fuvarozott el a debreceni Merkúr telepre. Csak az ugrik be, hogy aznap vette át Gyarmati Béla kollégám is a kocsiját, amelyet Kerényi László vezetett haza. Aki nem ismeri, a korabeli viszonyokat most beavatom a részletekbe. Normál esetben a kocsi vételárát előre be kellett fizetni a bankba. Itt három színt jelölhettél be, de ez semmi garanciát nem jelentett arra, hogy olyat is kapsz majd. Tehát ha a kedvenc színedet nem leltem újabb várokozásra ítélhettek vagy elvihetted, amit adnak.
Óriási önbizalommal vágtam neki a nagy kalandnak. Mi sem természetesebb, hogy előre letelefonáltam, ne kelljen sokat várnom. Aztán ott kora reggel szembesültem, hogy aznap mindenki ugyanolyan protekciós, mint én lennék. Vagy még inkább azok. Így nem volt más dolgom, mint a büféből lesni a hatalmas üvegfal mögé begurult kocsikat. Egyszerre 10 vásárlót engedtek be, akik mint a mérgezett egerek rohangáltak a kocsik körül. Majd, mint abban a bizonyos táncban, amelynél mindig egy székkel kevesebb lesz formációban mindenki kifogott egy kocsit. Az se zavart senkit, hogy mind egyforma színű volt. Megrángatták a kormányát, megrugdosták a diagonál gumikat és vártak az adminisztrációra. Innentől már minden csak szerencse dolga volt , leellenőriztük a mentőládát ( ez hazai gyártású volt) és megcsodáltuk a gyári tartozékként kapott kurblivasat. Ez hozzá járt. Szerintem a mai fiatalok már azt se tudják mi is ez mint ahogyan a szívatót se ismerik.
Az aktatologatás, a papírozás újabb cirka két órát is elhúzódhatott. Innentől irány a legközelebbi benzinkút mivel a tankba gyárilag csak egy liter naftát tehettek. Ilyen, hogy próbaút vagy tesztvezetés teljesen ismeretlen fogalmak voltak annak idején.
Ki ne felejtsem, akár hogyan fontoskodtam kiderült, aznap csak piros autó lesz. Jogomban áll várni a fehérre, de újabb határidővel nem szolgálhatnak. Ez van, ezt kell szeretni. Különben a mögöttem várakozók már a pokolba kívánhattak. Egyébként hat év várakozás után a szín számukra már lényegtelen . Gyorsan hazatelefonáltam egy kis meghitt civakodásra, jeleztem csak piros van. Végül azt se bántam volna, hogy piros, esetleg fehér pettyekkel akár túró Rudiként is elviszem. Elvittem. A rendszáma ZU -74- 47 volt.
Mire a kúthoz értem leállt, a gázkar rugója kipattant a motortérben. A gázpedál lebénult. A kutas rutinosan visszarakta, míg én magamban sopánkodtam. Meg is vigasztalt – mondta kedves uram megértheti, semmi sem tart örökké. Egyetértettem.
Majd hazáig robogtam Piroskával, az első Zsigulimmal.
S majd innentől folytatom a Ladás kalandjaimat….. nem tudom elfelejteni.