Nekem valami nem tetszik.
Túl a magyar férfiak átlag életkorán még mindig azt hiszem, hogy az 1956-os forradalmat leszámítva sikerül békés világban megérnem a hátralévő időmet. Emlékszem, amikor drága Édesanyám azzal ébresztett, hogy Hruscsov és Kennedy durván letámadta egymást. A nagy háborúval megfélemlített. Bár gyerekként még nem nagyon érzékeltem, hogy a kubai rakétaválság idején, egy világháború küszöbén toporogunk.
A rendszerváltást követő délszláv válság idején se aggódtunk kellőképpen. Bár Ausztriában nyaralva rendre hallottam a Szlovéniából áthallatszó háborús szirénákat, de meg se fordult a fejemben, hogy a konfliktus átcsaphat a határainkon. A déli zónában élő honfitársaink pedig hallották az amerikai bombázók brummogását, hiszen javarészt Taszárról szálltak fel, de mi nem vettük komolyan a szerbek fenyegetését. Mondták, hogy telibe rakétázzák Paksot, ám amikor már tagja lettünk a NATO katonai szövetségnek ez csak olyan ijesztgetésnek tűnt. A délszláv háború, noha a határaink mentén, a szomszédságban zajlott, s néhány tömeggyilkossággal is megspékelték mégis annyira távolinak tetszett, hogy félni is elfelejtettünk. Vagy azt hittük ez csak az ottani nacionalisták családon belüli csatája. Az is megnyugtatott, hogy a világ nagyhatalmai közös erővel fékezték a forrongást.
Most viszont az orosz ukrán összecsapás hírére elbizonytalanodtam. Mint történelem szakos sok jóra nem számítok. Tudjuk, minden nagy háború úgy kezdődött, hogy visszalőttek. S régóta tudjuk, hogy Oroszország mindenáron revánsot akar a Szovjetunió széteséséért. Folyamatosan kóstolgatja a szomszédjait, teszteli, a nemzetközi közhangulatot miként viszonyulnak a háborús területeken végrehajtott terjeszkedésükhöz. Putyin megbizonyosodhatott arról, hogy az oroszok szimpátiával fogadják a kormány erőfitogtatását. Balsejtelmem, hogy az immár évek óta tartó határvillongások, s a soha be nem teljesülő tűzszünetek vége Ukrajna bekebelezésével zárul. Vérrel vagy a nélkül, de a világ szemlesütve asszisztálna mindehhez ugyanúgy, mint Hitler területszerző étvágyához. Hogy miért? Hát miért ne. Mérlegelnének, megér e nekünk Ukrajna egy totális világháborút. Vagy azt dünnyögnénk, nem mindegy nekünk, hogy mi lesz az ukránokkal. Most télvíz idején ki az a balga aki megkockáztatja az orosz medvével való összetűzést. Hogy elcsavarják a gázcsapot. Na az lenne az igazi hidegháború!
Még az is benne van a pakliban, hogy sunnyognánk – mint most tették a biztonsági tanács rendkívüli ülésén- legfeljebb álmodoznánk Kárpátalja magyar részének a visszacsatolásáról.
Bizonyos idegen csatornákon gyakran olvasom, hogy Putyin már Erdélyt nekünk ígérte. Ezek a szirénhangok nagyon emlékeztetnek annak a kígyónak a sziszegésére, amelynek a paradicsomból való kiűzetésünket köszönhetjük.
Most néztem meg a katonakönyvemet. Nem kell tartanom a behívástól. Már nem kell. Remélem is, mivel gyakran nézem a tévében Berlin végnapjai című dokumentumfilmet, amelyben okítják a hozzám hasonló szépkorúakat. Hogyan kell a szovjet harckocsikat páncéltörővel megállítani. Militáns alkat vagyok, de nem ennyire. Legfeljebb attól félhetek, hogy jó esetben majd egy szűk pincében hallgathatjuk a fejünk felett zúgó gépeket, robbanásokat. Persze mostanában még nyugtatgatnak is, hogy nemcsak kézi fegyvereket gyártunk majd. Arccal a hadiiparnak ez a jelszó.
Friss hír – bejelentették a két ország közötti hadiállapotot. Lehet, hogy az oroszok ismét közvetlen szomszédjaink lesznek?