Hirtelen valóság lett. Tudtam, de nem hittem, hogy meg fog halni.
Erika végigkísérte vezetői munkámat.
Szinte párhuzamosan haladtunk, tanultunk a család és a munka mellett.
Tudása, higgadtsága nélkülözhetetlenné tette.
Nekem mindig voltak világmegváltó ötleteim, magasröptű gondolataim, de Ő a
maga szigorú, kedves és határozott modorában visszarángatott a földre, a
valóságba. Erika a számok embere volt, ”bevétel-kiadás-egyenleg “. Hitte,
hogy aratni nem lehet vetés nélkül.
Jöttek a nagy változások, melyek számunkra – számára valóságosan is – a vég
kezdetét jelentették.
Végig ott volt, kényszerűen vezényelte a változásokat. Azoknak is kellett a
tudása, akik már akkor tudták, hogy Ő nem kell nekik. Nem kellett, mert
féltek tőle, Ő magasan fölöttük állt tudásban, emberségben.
Erika nem tudta feldolgozni, hogy csak erre kellett nekik, és Őt megalázva
váltak meg tőle.
Sokan, akik eddig lapogatták a hátát, dicsérgették, ezután szinte meg sem
ismerték.
Az élet ilyen. Amíg fent vagy, sokan szeretnek, de ha már nem vagy ott,
vagy gyengének látnak, elmúlik a “szeretet”.
Ilyenkor derül ki, hogy ki az igazi barát.
Eltávolítása után hónapokig kínlódva tervezte jövőjét, majd megtalálta azt
egy új helyen, új célokkal.
Látszólag visszatért az életkedve.
…És akkor jött a betegség.
Hitem szerint ennek kialakulásában közrejátszottak a változások, a
megaláztatások, csalódások. Szívét-lelkét és tudását adta a Kórházért, és a
végén elismerés helyett bántást kapott.
A gyilkos kórral vívott küzdelemben alul maradt.
Mindig a jók mennek el…
Dr. Csiba Gábor írta , Tóth Györgyné ,Suták Erika emlékére