Felgyorsultak az események. Nemcsak a világ változik, jómagam se vagyok kivétel. Ha két héttel ezelőtt valaki azt mondja, hogy házunk előtt szívélyes, sőt mi több baráti beszélgetésben lesz részem a miskolci rendészekkel, lehurrogom. Ilyet soha nem tennék, megesküdtem volna rá.
Ám ha helyzet van, gyorsan kiderül, kire is számíthatunk a bajban.
Egy ismerősünk teljesen magára maradt a Máltai szeretetotthonban, s a számára szükséges dolgokat nem tudtuk eljutatni neki. El lett szigetelve, akárcsak mi öregek, akik most jobbnak látjuk ha nem teszük ki a lábunkat a házból. Óránként kezet mosunk és magunkban morgunk, hogy semmit nem tehetünk egymásért, másokért mert már a kihalófélben lévő emlősök listájára kerültünk.
Tehát nem maradt más mint, hogy a miskolci rendészek segítségét kérjük. Higgyék el nekem ez egyáltaln nem volt könnyű. Ehhez minden rossz emlékemet, előitéletemet le kellett gyűrnöm. Bár mindvégig tudtam, nem ők voltak akik kitalálták, hogyan lehet engemet megalázni, tönkre tenni egy életre, egy szemvillanás alatt. Sőt azt is tudom, hogy az az ember aki ezt végrehajtotta már méltatlanná vált az egyenruhára, s kivetette magát az állományból.
A lényeg , kora délelőtt megjelent a házunk előtt a rendészet autója, s leparkolt az ominozús ócska kék városi futkosó Suzukim előtt. A maszkos, kesztyűs urak megkapták a pénzt, bevásároltak a szeretetotthonban fekvő hölgynek, precizen majd kivitték Diósgyőrbe és utána visszajöttek, forintra fillérre elszámolni. Aláírással kellett igazolnom a feladat teljesítve lett.
Szerettem volna meghálálni, de nem hagyták. Erőszakot meg ugye nem alkalmazhatok,( hiába erről híresültem el) kezet nem rázhattunk, maradt az egyszerű köszönöm.
Tényleg fiúk, nagyszerű amit most csináltok. Nekem nehéz most még a szemléletváltás, de csak sikerül majd. Amit most tesztek azt sosem felejtjük el. Bármi is történjen.
Remélem nem lesz semmi bajotok, vírusálló a sárga mellényetek is.