Látni se akarták – egy otromba építészeti megoldás – a Szinva patak a városunk természetes klimáját biztosítja – Kerényi László mindig ott van ahol valami történik

Ha Miskolci vagy aligha kell elmagyaráznom, hol készült ez a fotó. Kerényi László barátom dokumentumfilmes, fotóriporter mindig ott volt ahol valami történt. Ha hiszik ha nem a Déli Hírlap stábjában szuverén szerkesztők dolgoztak. Vettük az adást amit a fenntartó tulajdonostól a miskolci városi pártbizottságtól sugároztak, de minket ez aligha befolyásolt. Nekünk nem jutott eszünkbe, hogy széllel szembe pisiljünk, nem voltunk partizánok, csupán egy fontos vezérelv vezette a munkánkat – amit magunk se szívesen olvastunk volna azzal nem bibelődtünk. Mondhatom, valamennyi kollégánk tudta, hogy mikor miről kell írni. Nálunk ismeretlen volt az az értekezlet, ahol  a szerkesztő lediktálta, mit kell hol napra kiizzadni. Jó voltak, sajtótájékoztatók, ilyen olyan ülések, muszáj megjelenő anyagok, de alapvetően azt csináltuk amihez kedvünk volt. Ami minket is érdekelt. Óriási volt a szabadságunk – egy tulajdonképpen soha nem létező egypárt rendszerű szocializmusban. A cenzura bennünk élt, mint egy chip az agyunkba volt táplálva. Tudtuk mit lehet és mit nem. Például a patyolatot, a gelkát és a vendéglátósokat vagy a strandokat lehetett fikázni. Itt vezettük le a feszültséget, itt mutattuk meg, hogy nemcsak bátrak, de még vakmerők is vagyunk. Külön rovattunk volt – a miskolciaké a szó címmel ahol bárki beirhatta a búját baját, egyéni sérelmét és mi leközöltük vagy nem.  A rázósabbakat továbbküldtük a pártbizottságra – mint például a telefonbeszerelési és a lakáselosztási panaszokat. Majd megesett, hogy egy idő után nálunk hálálkodtak az olvasók.

Vegyék elő a régi számainkat.  A képen látható Szinvapatak befedése akkoribban nagy port vert fel. Az okosabbak sokszor méltatlankodtak, hogy csak nem kellene. A Pecét már korábban kiiktatták. Erre hivatkozással tiltakoztunk a patak lefedése ellen. Jómagam Ausztriai városfejlesztési példákkal érveltem, ahol a medret takarították és a partját parkosították.  Mondván egy csupa aszfalt városban ezek a vizfolyások természetes klimatizációként funkciónálnak.

A politikusok , a nagyváros lázában égő városvezetők viszont beáldozták ezeket a városképet javító patakrészeket. Otromba munka volt. Hováth Béla Isten nyugosztalja mint a főépítész maga se nagyon kultiválta ezt a megoldást, viszont a felsőbb parancsnak nem lehetett ellent mondani. Volt egy lakásépítési tervszám, amit minden áron teljesíteni kellett. A belváros tele volt csatorna nélküli budis omladozó házakkal. Udvari vécés, fűrdőszoba nélküli , szénfűtéses, gangos házakkal.

A lakótelepekhez pedig széles négysávos sugárútak kellettek, bármi áron.  Így aztán Egerrel, Sopronnal, Kőszeggel és Szentendrével szemben mi ledózeroltuk azokat az ódon, de még felújítható házakkal teli kis utcáinkat , amelyek most óriási kincset jelentenének. Nemcsak turisztikai szempontból, de önmagunk hangulatának jobbá tételére is. Több száz millióba kerültek ezek a patakbeborítások.  Most viszont ahol tehetjük, s ha lesz miből kiszabadítjuk ezeket a betonbörtöneikből. Jómagam a Hősök terén kezdeném a zsinagóga melletti parkolórészen.

Barátom Laci mondotta, szeretné ezeket a munkálatokat is megörökíteni.  S egymás mellé rakni a bödületes rombolásos munkálatokról és a feltárásról készülteket. Jól mutatnának egymás mellett. Ennek mottója lehetne, egyszer minden a helyére kerül…..a józan ész végül diadalmaskodik. Csak legyen időnk kivárni.