Csaknem hétórás online közgyűlést tartott szombaton a Magyar újságírók Szövetsége.
Mindössze két fontos kérdésben kellett döntenünk – mi legyen a szövetség utolsó családi ezüstjével a Tihanyi üdülővel és a hozzátartozó stranddal valamint emeljük e a tagdíjat.
Természetesen mindannyian tudjuk, hogy ennél sokkal fontosabb kibeszélni valóink várnak ránk, de a gazdasági kényszer mindent felülír. Állítólag – nem egyeznek a vélemények – a vállalati üdülőnek tetsző ingatlan viszi a pénzt, ráfizetéses, kihasználatlan, s meg kell szabadulni ettől, is mint a Széplaki ingatlantól. Mások szerint ebben az időszakban ki kell várnunk az áremelkedést, s ha mégis a piacra dobjuk azonnal fektessük be a pénzt valamilyen profitot termelő épületbe. Megjegyzem az immár őskövületnek számító szövetség közgyűlésében a vidéki kollégákat M. Vadas Zsuzsával ketten képviseltük. Talán nem jól tudom, de rajtunk kívül más megyei újságírót nem is láttunk a monitoron. Egyáltalán vannak e még?
Nos, vajúdtak a hegyek, s egeret fialtak. Többségbe kerültünk, mi, akik arra szavaztunk, hogy ha eladják, tényleg minek is ez már nekünk, az árát azonnal kamatoztassuk. Míg nem tudjuk, hogy hogyan, mibe ruházzuk, át addig ne döntsünk az eladásról. Mondanom se érdemes a mai Magyarország hangulata tökéletesen visszatükröződött a vitában. Mindenkinek jutott három perc és a szövetség meghatározó nagy öregjei nem állták meg, hogy ne mondják el ugyanazt még egyszer még akkor, se ha az előtte felszólaló is csak ismételte a véleményét. Jó volt látni, hogy nem csak én vénülök, s hülyülök kortársaimmal holtversenyben bizonyítottuk, a szép korúság szépségét.
Győzött a józanész. Hiába licitáltak az üdülőre csaknem egy milliárdot, vesztettek az eladáspártiak. Várhatón. Magam is borítékoltam az eredményt. Bizalmatlanok vagyunk azokkal, akik el akarják kótyavetyélni. A bennünk lévő kisördög azt suggalja őket már megkenték a leendő vevők, minket meg kihagytak ebből. Nekünk a Széplaki üdülőből és az Andrási úti palotából se jutott egy morzsa sem, a fejünk felett botolták el.
Számomra tökmindegy, hogy a NER lovagok vagy Gyurcsány Ferenc esetleg Soros György strómanjai vásárolják fel a Balaton felvidéket, ettől nekem se jobb, se rosszabb nem lesz. Ám ha valaki egy hétszáz milliós árajánlatnál csak úgy lezserül még kétszáz millióval emeli a tétet az biztosan nem munkával tett szert a vagyonára. Tehát a sárga faktor, a bensőnkből eredő össznépi irigység is rögtön szolgálatba helyezi magát. Tehát kiharcoltuk, január kilencedikén ismét gyűlünk, már tíz órától és igyekszünk pontot tenni az ügy végére. Addig csak nem megyünk csődbe.
A tagdíj emelés ügyében teljes volt az egyet nem értés. Mi az, hogy! Csak nem szavazunk magunk ellen, saját kárunkra. Amit ettől a szövetségtől kapunk – a nyugdíjasok hétezer forintért – még ez is sok.
Különben azt kell mondani, nem is olyan rossz ez a zoom-s közgyűlés. Ki se kellett tenni a lábunkat a lakásból. Elég volt pizsamában, deréktól felfelé kirittyenteni magunkat. Közben jól meggusztálhattuk egymást, egymás lakását, soha nem látott szobája zugait. Voltak, akik a saját könyvtárukat helyezték ki háttérnek. Hadd lássák! A hölgyek, a zumolás kezdete előtt megkérték egymást a tagtársaik lakásának tárlatlátogatására. Ami azt jelenti, hogy nem hivatalosan is összejöhetnének, bekukkantani egymás családi fészkébe. Jó is egy kis kukucskálás, vírusmentes találkozás. A létezik az egymás iránti kiváncsiságunk.
Elárulom nem egyedül izgultam végig a szövetség nagy népi hurálját. Mellettem volt a kutyusunk Edison, aki rákényszerített, déltájban sétáljak vele egy félórát. Működni kezdett nála a már Bod Péter Ákos féle biológiai óra – elmentünk elintézni, az elintéznivaló olyan ötszáz méteres körzetben. Szóval ez a volt a szombat fénypontja. A szavazásra pórázzal a kezemben ültem vissza a kamera elé.
Hogy miről meséltem volna még – a szövetség fénykoráról. Amikor érdemes volt ide belépni. Legközelebb erről is ejtek néhány keresetlen szót. Hátha valakit érdekelheti, milyen is volt a MUOSZ valamikor…