Vége a roncskorszaknak – megjelent a Miskolci Naplóban – a KGST piac minden átka itt csapódik le

Kedvenc olvasmányunk az
újságban a Merkúr jelenti; árak
és sorszámok. Olvasottságban
az időjárás-előrejelzést is megelőzi. Lessük a gépkocsiátvételi
sorszámok alakulását, de megesik, hogy hetekig semmi nem
változik. Izgalmas olvasmány.
Szinte minden az aktuálpolitikai helyzet függvénye, ha a szovjetek nem kapnak elég Ikaruszt,
visszafogják a Zsigulik szállítását. A keletnémetek magukat se
tudják ellátni elegendő Trabanttal, Wartburggal. Északi szomszédaink inkább Nyugaton adják el a Skodákat. Az új kocsikra
akár négy-öt esztendeig is várhatunk. A belterjes KGST-piac
minden átka nálunk csapódik
le, hiszen csak mi nem gyártunk
négykerekűt.
Hétvégeken telt házas a Szeles utcai börze. A bányásztröszt
székházától a görögkatolikus
templomig katonás összevisszaságban állnak az eladásra váró
kocsik. Ha esik, ha fúj, minden
vasárnap délelőtt hömpölyög itt
a tömeg. Az igazi vásárlót nehéz
megkülönböztetni a bámészkodóktól. Pörög a biznisz, gyorsan kialakulnak a profi nepperek, akik a kiszemelt járműhöz
maguk rendelik oda a lefizetett
ócsárlókat. Óriási trükk, addig
bosszantják az eladót, míg dühében már maga is szabadulna
a kocsijától. Ugyanitt, elvétve, átadás előtti Merkúr-kiutalásokat
is árulnak. Horrorfelárral, miközben tudjuk, törvény szerint
ezeket a járműveket egyéves elidegenítési tilalommal jegyzik be.
Ilyen apróságra rá se rántanak.
Itt futok össze először Burek Szilárddal és Szomolya
Józseffel. Egyikőjük autószerelő-sofőr, barátja pedig kereskedő. Jó páros. Amikor felnyitják
a kereskedelmi engedélyezés
korlátait, eldöntik, övék lesz
az első miskolci használtautó-kereskedés. Gyorsan megveszik az ezer négyzetméteres
telepet a Kiss Ernő utcában,
ám mégis csaknem egy esztendőbe telik, míg átverekedik
magukat a tanácsi bürokrácia
útveszejtő dzsungelén. Addig
járnak a Petőfi utcai hatósági
osztályra, hogy a portás már
előre köszön nekik, azt hiszi,
tanácsi dolgozók. A tűzoltóságtól a Köjálig minden előírásnak meg kell felelniük. Az
adóhatóság se veszi le a szemét
róluk. Egy hétig járkálnak Pesten, hogy kikémleljék az egy,
már működő autókereskedés
mechanizmusát. Eladóként és
vásárlóként is bolyonganak
az egyhektáros telepen. Közben még a legapróbb nyomtatványokat is begyűjtik, soha
nem gondolták volna, mennyi
papírmunkával jár mások kocsiját eladni, vagy megőrzésre átvenni. Óvatosak, hiszen
minimális tőkével vágnak a
vállalkozásba. Bizományba
veszik át a kocsikat, s csak lassan jönnek rá, hogy huncutok
a vevők. Ha a forgalmi engedélyből kinyomozzák a tulajdonos elérhetőségét, a hátuk
mögött próbálnak egyezkedni.
A rafináltabbak így takarítják
meg a közvetítési költséget. Panaszra még sincs okuk, hiszen
a határok megnyitásáig, a vasfüggöny felhúzásáig dübörög a
bolt. Ám amikor a Lajtán túl
is szemezgethetünk a nyugati márkák között, megborul
a kereslet-kínálat egyensúlya.
Dömpingszerűen árasztja el
az országot a sok ezer olcsó, lepukkant, lestrapált verda. Burek Szilárd álmodozni kezd
– mi lenne, ha szintet léphetne. Nagy üzlet, nagy kockázat.
Óriási a csábítás – a nagy nyugati márkák mind-mind önálló szalont szeretnének. Laszszóval keresik a szakmában
jártas, tőkeerős vállalkozókat.
Míg a tehetősebbek is egyre
többen vannak, akik vágynak
egy olyan igazán új illatú autóra, amelynek a kárpitja még
nem pecsétes, és a belsejét még
nem járta át a dohányfüst.
Majd azt vesszük észre, hogy
egyre több a használtautó-kereskedés, szinte a város minden kapujában egymást érik a
telepek. Vége a Szeles utcai vasárnapi börzének, a gyengélkedő piac a Zsanaira települ.
A használt kocsik kereslete is
lanyhul. A bontók forgalma
fellendül. Vége a seftes jó világnak, amikor az újonnan 80
ezerért vett Ladánkat háromévesen akár 100 ezerért is elsózhatjuk. Bejáratottan.
Szántó István