A paralizises gyermekbénulás terjed Nyugat-Európában
– írják az újságok a hatvanas
években. Hiába a vasfüggöny,
a szinte hermetikus elszigetelődés, nálunk is megjelenik a
vírus. Csak a sajtóban nem.
Emlékezetem szerint nálunk
semmilyen közegészségügyi
előírást nem vezetnek be a láthatatlan ellenség elleni védekezésre. Csak azt tudom, hogy
néhány pajtásom megfertőződik. Lebénulnak, vagy rosszabb
esetben vastüdőre kerülnek. A
Petőfi utcai gyermekkórházat
lezárják, jó ismerősünk, a Szemere utcán lakó Háray doktor
bácsi figyelmeztet, most nem
lehetek olyan beteg, hogy odakerüljek. Magas lázra Kalmopyrint, torokfájásra kamillás
öblögetést ajánl. Jobb az óvatosság, ha kell, még igazolást
is ad, hogy ne járjak iskolába.
Miért is ne élnék a lehetőséggel,
bár még felfogni se tudom, mitől is kell rettegnünk.
Kevés a gyerek a családban,
de Manyika néni gyorsan intézkedik. Kérésére a svédországi rokonok gondosan elküldik a Nyugaton már ismert
ellenszert, a Sabin-cseppet.
A Hunyadi utcán lakó Kostyál doktor bácsi is félve bontja ki a messziről jött ampullákat. Majd óvatosan, gondosan
egyet-egyet cseppent a magunkkal vitt kockacukorra, és
leellenőrzi, hogyan szopogatjuk
el az életet mentő kincset. Rá
egy esztendőre a magyar kormány is megvásárolja Albert
Bruck Sabin életmentő medicináját. A keleti tömbön belül
csak nálunk, minden gyermek
megkaphatja a cseppeket.
Talán a nyolcvanas években
jutunk el oda, hogy már menetrendszerűen felkészülünk a
közelgő őszi influenzára. Már
a nevükre se emlékszem, anynyit változtatják, csak azt tudom, hogy Bakos doktor úr
elsők között olt be minket az
éppen aktuális vakcinával. Bizonyára ezeknek köszönhető,
hogy alig egy hónapig kínoz
a köhögéses krákogás. Mégse
kockáztatnám, mi lenne velem, ha nem oltakoznék.
Különben is, nem én vagyok
a legnagyobb hipochonder a
szerkesztőségben. A szerkesztőm mindent olvasó, elsőként
fedezi fel a címes hírek között,
hogy a román és a bolgár tenger partján felütötte a fejét a
feketehimlő. Kattognak a kerekek, mindenki tudja, ki volt
közülünk az ottani nemzetközi újságíró-üdülőben. Név
szerint ismerjük őket. Maguk
se tudják miért, legfeljebb sejthetik, hamarosan kerüljük
őket. Megszűnik a parolázás,
az ökölpacsizást még nem ismerjük. Kerüljük a mosdót, és
a szappan mellé a körömkefét
is használjuk. Rövid a pánikidőszak, de látványos és emlékezetes.
Az ezredforduló után már
a madárinfluenza lehetséges
változataival szembesülünk.
Mintha ma lenne, bejelenti
a kormányszóvivő, hamarosan megépítjük Európa legnagyobb vakcinagyárát, ami kifejezetten ez ellen a vírus ellen
véd. Közben a forgatókönyvírók megálmodják, milyen is
egy ilyen lokális vírustámadás,
amikor városokat ürítenek ki
a szkafanderbe bújtatott mentőcsapatok. Most már csak az
a kérdés, a filmesek vagy a
gyilkos támadóeszközöket tervező tudósok agyából pattant
ki először ez az ötlet. Se szeri,
se száma ezeknek az alkotásoknak, amelyeken a körmünket rágva izguljuk végig, ki is
menti meg a világot.
Különben két kórház szomszédságában lakunk. Hónapokig maszkban sétálgatunk a
kutyánkkal a környék susnyásaiban, hallgatva az egymást
követő mentőautók szirénázásait. Látva a rohamkocsikban
ülőket a fehér védőhacukában.
A boltok előtt fegyelmezetten
toporogtunk, hogy meglegyen
a ránk jutó négyzetméter, a
buszon, villamoson maszkot
viseltünk, mint a műtősök.
Lesz újabb hullám, vagy
nem? Ki vagy mi dönti el, a
fene se tudja. Cecília asszonyt
is rég láttuk már a képernyőn,
remélem, elfelejthetjük, bár az
óvatosság sosem árt. Hiszen
a láthatatlan ellenség olyan,
mint az ördög, sosem alszik, mégsem álmos…
Búcsú a maszktól – megjelent a Miskolci Naplóban – régen láttuk Cecillia asszonyt – nem hiányzik a negyedik hullám
