A velem egykorúak bizonyára emlékeznek rá, hogy azokban a boldog békeidőkben a nagy Szovjetunió nem egyszer csapott össze a szomszédjaival. Elsősorban Kínával. Akik stabilan fülelték a Szabad Európa rádiót tudták, Mao-cetung a Vörös könyvecske szerzője szemet vetett egy zöld határvidékre vagy csak tesztelte mennyire éber a Vörös hadsereg. A rádióból – nem a Népszabadságból tudtam meg, hogy a sárgák csúfos vereséget szenvedtek. Nem is egyszer. Végül Hruscsov volt az aki figyelmeztette őket, ha sokat csipkelődnek beveti az atombombát ellenük. Hihető, hiszen ebben a nukleáris arzenálban ő maga is nagyon bízott. Gondolta, ha már az amcsik kétszer is bevetették, ideje már nekik is tesztelni, tényleg olyan hatásos e mint ahogyan Hirosimában, Nagaszakiban láttuk. Most itt megtaláltam – az erről szóló krónikát.
Pontosan 53 évvel ezelőtt, 1969. március 15-én egy határincidens nyomán robbanásig feszült a Szovjetunió és Kína viszonya: Moszkva `megsemmisítő válaszcsapással` fenyegette meg az akkori kínai vezetést, ha megismétlődnek a fegyveres betörések az egyébként vitatott hovatartozású közös ázsiai határszakaszon.
1969. március 15-ének reggelén szovjet közlés szerint a kínai hadsereg egy ezrede előbb beszivárgással, majd harckocsik, tüzérség és aknavetők támogatásával megpróbálta hatalmába keríteni az Usszuri határfolyó Damanszkij nevű szigetét. Az első összecsapás a szovjet határőrökkel másfél óráig tartott, de a sziget a következő nyolc órában nyolcszor cserélt gazdát, mígnem a kínaiak visszavonultak. Az összecsapás kimenetelét reguláris szovjet gépesített lövészegység bevetése döntötte el: a kínaiak visszatértek eredeti állásaikba, de az egész folyószakaszt elaknásították. Szovjet oldalon a veszteség halottakban 17 fő volt.
A szovjet kormány még aznap nyilatkozatot adott ki „a kínai határprovokációról”. Ebben, túl azon, hogy megerősítette: a Szovjetunió határa „szent és sérthetetlen”, cáfolta a kínai propagandának tulajdonított „hazug rágalmakat”, amelyek értelmében a Szovjetunió és a szovjet kommunista párt ellensége lenne a kínai népnek. Ugyanakkor a szovjet kormány figyelmeztetett: ha „sárba tiporják a Szovjetunió törvényes jogait, ha további próbálkozások történnek szovjet területek sérthetetlenségének megsértésére”, akkor „megsemmisítő válaszcsapás” következik…
Miután a határincidensek folytatódtak, Moszkva 1969. március 29-én és június 13-án kormánynyilatkozatokkal, április 11-én külügyminisztériumi tiltakozó jegyzékkel reagált, ismételten jelezve, hogy konkrét javaslatai vannak a konfliktus megszüntetésére. Az ugyanebben az időszakban kiadott kínai nyilatkozatok azt hangoztatták, hogy a sziget (kínai nevén Csenpao – Chenbao) Kína része, amelyet szovjet támadással szemben védelmeznek.
Kínában a Mao Ce-tung vezette Kommunista Párt a negyvenes évek második felében szovjet segítséggel szerezte meg a hatalmat és győzte le a Kuomintangot. A fiatal Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió között 1950. február 14-én a moszkvai Kremlben barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírására került sor. A szovjet vezetés azonban Kínát nem tekintette egyenjogú partnernek, igyekezett a cári idők és a Csang Kaj-sek korszak megalázó szerződéseit érvényben tartani.
Hszincsiangban szovjet szakemberek elkezdték az uránbányászatot, de Moszkva nem adott atomfegyvert Kínának, a nyugati tőke pozícióit Moszkva vette át, az európai koncessziók helyébe szovjet-kínai vegyesvállalatok léptek. Sztálin nem bízott Mao Ce-tungban, titokban gyűlölték egymást, ráadásul Moszkva attól tartott, hogy a polgárháború győzelmes befejezése után Peking a független „jugoszláv útra” lép.
1962 őszén a karibi válság nyílt szakításhoz vezetett a szovjet és a kínai kommunista párt között. Mao Ce-tung szerint a Szovjetunió Kubában elhelyezett rakétáinak visszavonásával „kapitulált az amerikai atomzsarolás előtt”. Hruscsov sem maradt adós: azt tanácsolta Maonak, hogy inkább Hongkonggal és Macaóval foglalkozzék. A kínai vezető ezután azon fáradozott, hogy a Kremlnek minél több határproblémája legyen Japánnal, az NSZK-val, Lengyelországgal, Romániával és Finnországgal. Szovjetellenes frontot nyitott az el nem kötelezettek táborában is, mindenütt támadta a Kreml „fehér ördögeit”.
1965-től a kínai „kulturális forradalom” végérvényesen elhantolta a szovjet-kínai viszony konszolidálódásához fűzött reményeket. 1966-ban kétszázezer kazah és ujgur menekült Kínából a Szovjetunióba. 1968 közepétől az Usszuri folyó sorozatos határincidensek színhelye lett.
Az előzményekhez tartozik, hogy 1951 januárjában szovjet-kínai egyezmény szabályozta a hajózás rendjét az Amur, az Usszuri és más határfolyókon. Egy 1860-as szerződés Kínának juttatta a Damanszkij-szigetet. A nemzetközi jog a határfolyókon a fő sodorvonalat, a folyó közepét tekinti államközi határnak, de olyan, a medrüket gyakran változtató folyók esetében, mint az Usszuri, ez igencsak problematikus volt. A Kreml-ben 1964-ben elismerték, hogy a sziget – amelyet különben az év jelentős részében elborít a folyó – Kínáé, de hozzátették, hogy „nem Maoé”.
1968 augusztusában Hszincsiang és Kazahsztán határán súlyos fegyveres incidens volt, két héttel később a Pravda vezércikkében első ízben tett említést egy Kína elleni megelőző atomcsapásról. Matvej Zaharov szovjet védelmi miniszter később megerősítette, hogy ennek lehetősége fennáll és a parancsnokság foglalkozik a fejlemények olyan változataival, amikor „a kínai atomközpontra, Lop Norra mért villámszerű csapás lesz az egyetlen kiút a kialakított helyzetből”.
A nemzetközi sajtó már egy szovjet-kínai háború elkerülhetetlenségéről cikkezett, amikor ismét fordulat következett be. Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök Vietnamból, Ho Si Minh temetéséről visszatérőben, 1969. szeptember 11-én megszakította útját Pekingben és Csou En-laj kínai külügyminiszterrel megállapodtak a határtárgyalások felvételében. Bár ezt követően Kínában még nagyszabású politikai kampány indult „az imperializmus és a szociálimperializmus” (az Egyesült Államok és – főleg – a Szovjetunió) részéről fenyegető támadás elítélésére, és Kína-szerte földalatti óvóhelyeket kezdtek építeni, a határincidens-sorozatnak vége szakadt.
A kétoldalú kapcsolatok ügye azonban csak Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével mozdult ki a holtpontról. Moszkva végül is tudomásul vette, hogy a vitatott sziget fölött Kína gyakorolja a fennhatóságot. Mára a kínai-orosz határ teljes hosszának vonalát a két fél pontosan kijelölte.