Úgy a kétezres évek elején rengeteget bajlódtam a nyaralónk előtti hínárral. Kalákában kaszáltuk, csónakba raktuk és gondoskodtunk róla, hogy a komposzt ne kerüljön vissza a magyar tengerbe. Az unokám sarlózott és nem zavarta, hogy időnként siklók cikáztak köröttünk. Majd egy nyár végeztével hazajöttem és egy Csabai kapu motorszerelő műhelyben megmutattam, hogy képzelem el a motoros hínárnyírót. A mester ránézett és kibökte, ha nagyon muszáj, megcsinálja, de nem lesz olcsó. Sebaj, gondoltam, ha működik, degeszre keresem magam egy nyáron. Ugyanis a környékünkön napszámba irtották a hínárt a part mentén. Még fürödni sem volt valami kellemes a moszatos zöld sűrű aljnövényzetben.
Hogy, hogy nem, mint általában sok egyéb spontán jött fellángolásaim zöme ez sem valósult meg. Pedig már láttam magam, hogy egy ilyen masinával házalok a tehetős szomszédoknál és egy szezonban kellemesen megkeresem a gépezet teljes árát. Óriási profittal. Igaz jómagam, mint a fűnyírónál a ladik aljára terveztem volna a forgó vágókést, hogy még véletlenül se sebesítsem meg a fürdőzőket. A fene se gondoltam volna, hogy időnként háromszáz métert is tapicskolhatunk a parttól a bokáig sem érő sekély vízben.
A lényeg, hogy Siófokon a kikötő mellett megláttam ezt a hínárvágót. Most éppen pihenőben, ugyanis olyan alacsony a vízszínt, hogy a nagyobb hajók még úgy dekkolnak, mint valami szárazdokkban. Kihajóznának, ha tudnának.
