Együtt pulzáltam a korabeli divattal. A Nemzeti Színház melletti FEDOSZ-ban csináltattam vízszintes kivágású, olasz nyakú inget, és a szegedi Trapper helyett, a barátommal közösen inkább vettünk egy Levi Strauss farmert egy amerikás ócskásnál a Zöldfa utcában. Felváltva hordtuk. Korábban magam sem nélkülözhettem az impregnált, bádogszerű viharkabátot, amikor a fél ország ebben feszített. Osztálykirándulásokon ez volt az egyenruhánk. Majd, amikor kitört a bécsi orkánkabát-láz – barnában és sötétkékben – többen viseltük, mint Rákosi idejében a béleletlen, zöld lódent, a valamikori malaclopó tovább fejlesztett változatát.
Praktikus volt még a fekete, posztó sínadrág. Igaz, térdnél egykettőre kipúposodott. Telente ebben feszített az egész osztály. A végén egy gumírozott szalag biztosította, hogy az ehhez kifejlesztett durábel bakancsból ne csússzon ki a nadrág. Ehhez már csak egy csehszlovák mackó felső kellett, a kockás flaneling fölé, hogy a fülemre húzott sísapkában menjek szánkózni vagy korcsolyázni.
Mintha tegnap lett volna, családi barátunk Fenyvesi Sanyi bácsi, a Royal köz melletti sportszerbolt vezetője, a raktárban mutatta meg, hogyan csavarozzam fel a 80 forintos korcsolyát. Pluszban adott nekem még egy tartalék kulcsot is. Körbe tipegtem- topogtam a raktár fertályt, majd rájöttem, hiába néztem a tévében a rengeteg műjégtánc bajnokságot, belőlem soha nem lesz kűrkirály.
Azokban a békebeli hatvanas években, rozsdálló emlékezetem szerint, két igazán jó pálya volt a csúszkálásra. A gépipari technikumban és a Földes Ferenc Gimnázium hatalmas udvarán. Nekem az utóbbi volt közelebb, így aztán már november elejétől meglestem, készül-e már a jég, hiszen annak idején még nyáron, forró meleg, télen meg dermesztő hidegek jártak. Ablonczy Bertalan, az iskola legendás testnevelője és Simonyák Annuska pedellus ránéztek a naptárra, és máris dagasztották a pályát. Jó volt nézni, ahogy szakszerű gondossággal permetszerűen hizlalták a pályát olyan jó 10 centiméteres vastagságúra.
Télidőben, esténként hatkor nyitottak, belépő két forint, ugyanennyiért kaphattunk meleg teát és zsírós pirítóst. A kazánház melletti pincében svédpadok sorakoztak, ott lehetett felcsatolni a bakancsos korcsolyát. Már itt kezdődött az udvarlás, lehetett a szépet tenni, ha segítettünk a lányoknak a bekulcsolásban. A pályán simán folytatódhatott a flörtölés, volt felkérés és lekérés, mint a falusi bálokon. Mivel sosem voltam a jégpálya ördöge, meg kellett fontolnom, ki legyen az, akit legalább háromszor körbe vonszolok a pályán. Mert ugye szólt a zene, harsogott a szív küldi szívnek szívesen, és amíg a Párizsban szép a nyár vagy az Almát eszem ropog a fogam alatt melódiája véget nem ért, nem volt ildomos a táncpartnertől elköszönni.
Mindez arról jutott eszembe, hogy karácsonykor kedvemre kibámészkodtam magam az Erzsébet téri jeges siklón. Vajon az itteni márkás korcsolyacipőkben, a tükörsima pályán csúszkálók mit szóltak volna a bakancsok talpát szaggató éles vasakhoz. A palánk mentén bukdácsoló kicsik és nagyok mennyire élvezték volna a mi időnkben imitt-amott görcsös pályán való csúszkálást. Közben persze nemcsak nosztalgiáztam, irigykedtem is, nagyon megtetszettek azok a pingvin formájú segédeszközök, amelyekkel akár én is műjégtáncos bajnok lehettem volna…