Ez volt a címe a Déli Hírlap
úgynevezett olvasói rovatának. Vezetője Koltai Józsefné,
Radványi Katika, a szerkesztőség legirigyeltebb, legnépszerűbb munkatársa volt. Bár kevesen ismerték a közéletben,
mégis naponta egy szatyorra
való levelet kapott. Sokáig vele
egy szobában, az árnyékában
dolgoztam, így aztán slapajként gyakran besegítettem a
koperták bontogatásában. Sőt,
időnként az a megtiszteltetés
ért, hogy a hozzá érkezőket is
meghallgathattam.
Tudni kell, hogy a hetvenes években a napilapok és a
magazinok amolyan ellenzéki szerepet töltöttek be a társadalomban. Az „Olvasóink
írják” oldalak bizonyítékként
szolgáltak arra, hogy az emberarcú szocializmusban mindenki elmondhatja a véleményét. Voltak bizonyos határok,
de olyan írások is megjelenhettek, mint hogy a Hazafias
Népfront felmérése szerint városunk kétszázezres lakossága havonta 50 millió forintot
iszik el. Így aztán jogos követelés, hogy minden vendéglátóhelyen ne csak féldecinként
mérjék a röviditalt, hanem
mindenütt tartsanak stampedlispoharat.
Ugyanezen az oldalon az
egyik olvasó a Daru utcából
arról elmélkedik, hogy meddig
kell még fülelni a Kossuth moziban. Szerinte halk és recsegő
a szinkronhang, nincs ruhatár,
és növelni kellene a székek közötti távolságot. Dr. Hetényi
György, a megyei moziüzemi
vállalat igazgatója gyorsan reagált a panaszra, megnyugtatta, 1980 őszére felújítják a teljes komplexumot.
Az 1978 novemberi lapszámban valaki azon berzenkedik, hogy mikor lesz már
készen a Búza téri aluljáró. A
szerkesztő megjegyzése – jogos a panasz. Ni, csak most
látom, ebbe a témába bátran
beleszálltunk, mit sem törődve azzal, hogy esetleg másnap
megkapjuk a keperészünket a
titkársági K-telefonon.
Külön érdekesség a szerkesztői üzenetek, igaz nem annyira izgalmasak, mint a Magyar
Ifjúságban az orvos válaszol,
de bőven olvasható amolyan
„türelmet kérünk, dolgozunk
az ügyön” válasz. És olyan sosincs, hogy valamelyik utcai
közvilágítási ügyben ne kelljen
intézkednünk az áramszolgáltatónál.
Magam is gyorsan megtanultam, hogy melyek azok a
cégek, amelyeket nyugodtan
csepülhettünk. A Patyolat és
a Gelka folyamatosan a célkeresztben volt. Védettsége volt a
közlekedési vállalatnak, a vízműveknek. Az előbbitől éves
bérletet kaptunk, míg az uszodában a főnöknek külön öltözőkabin dukált. A fodrászokba sem kötöttünk bele, mivel
mindannyiunknak volt valamilyen kötődése valamelyik
szalonhoz. Az ezekkel kapcsolatos panaszokat, sérelmeket
egyenesbe megküldtük az illetékes elvtársnak, aki azonnal
élt az ingyen reklámmal, és
olyan cizellált választ küldött,
amely akár nekrológként is
megjelenhetett volna.
Persze Katika, majd az őt
követő Radványi Éva sosem
volt magára hagyva. Kényesebb ügyekben felettesünkként
funkcionált a megyei pártbizottság, az Angyalné vezette
panasziroda. Magam is tőle
tudtam meg, hogy szabad kezet kaptunk az olvasóinkat
ért sérelmek közlésére, csupán
lakásügyektől kell tartózkodnunk. Kibeszélni nem volt ildomos, de igazából az ilyeneket
megjelenés nélkül továbbítottuk a pártbizottságra. Értek is
meglepetések, amikor valaki
dobozos csokival nálunk hálálkodott, hogy megkapta a régen
várt szövetkezeti panellakását.
Közben gondolkodom, most,
az internet s a világot átszelő közösségi oldalak idejében,
mennyire mennénk az ilyen
„Olvasóink írják” oldalakkal.
Tudnánk-e a beérkező írásokat
ebben az indulatoktól feszülő
közéletben valamennyire moderálni? Egyáltalán hiányzik-e
nekünk az a békebeli, műbalhékkal színes mozaikoldal?
Talán csak nekem, hiszen
megállapodásunk szerint minden bélyeget borítékostól privatizálhattam.
SZÁNTÓ ISTVÁN
város 2024. március 23. 4 Miskolci Napló 12. hét | XXI. évfolyam 12. szám
A
