A haláltáborok túlélőinek legnagyobb része, a fővárosban, vagy külföldön kezdett új életet. Sokan, a hazatértek közül, végképp le akartak számolni az embereket egymástól elválasztó vallási kategóriákkal. Freund Jenő, a Miskolci Autonóm Orthodóx Izraelita Hitközség örökös elnökének írása.

A vidékre visszatérők közül viszont, sokan úgy gondolták, hogy az átéltek megerősítették bennük azt a hozzáállást, hogy a teljes asszimiláció immár csődöt mondott. Ezért aztán nincs értelme tagadásba menekülni származásukat illetően. Miskolcon is úgy döntött a maréknyi visszatérő, minden átélt borzalom és tragédia ellenére, élik tovább hitüket, hiszen az is bebizonyosodott, hogy az, elpusztíthatatlan.

Csendesen eldöntötték, hiszen nem volt más választásuk, hogy tűzzel-vassal, de ragaszkodni fognak hitük megéléséhez. A „bármi áron” elszántság, kissé utópisztikusnak tűnt az akkori történelmi érában. Az 1956-os események után, szépen lassan, de újra erőre kapott a közösség. A hagyományos élethez szükséges feltételek folyamatos szűkülésével kellett szembe nézniük. Igyekeztek az új körülményekhez igazodni, mert egyetlen cél lebegett szemük előtt: életre hozni és életben tartani ismét, a háború alatt szétzilált, erősen megcsappant kilét. Hatalmas űrt kellett újra kitölteniük, mely igyekezet, a mai napig tart. A csaknem teljesen eltűnt kötődési szálak újraszövésének nehézségei közepette történt ez, bevallom, sokszor kínkeserves módon.

Nemcsak a tárgyi feltételek hiányával kellett megharcolni; nagyobb kihívás volt a lelki-mentális „harc”, amely úgy nézett ki időszakonként, végleg beteljesíti a pusztítást a túlélők életében is.

A miskolci hitközség eredendően ortodox közösség volt, amióta az 1700-as évek végétől megjelentek a városban. Igen hamar, egy masszív tőkével rendelkező, minden szempontból virágzó közösség nőtte ki itt magát. Hozzáteszem: hihetetlen élni akarással! Ez, és ennek az eredménye semmisült meg a II. világháború őrületével.

A politikai élet újrarendeződésével aztán, az országos ernyőszervezet védhatósága alá szerveződött a vidék zsidósága. Folyamatos feszültségek jellemezték ezt az időszakot, az elveszett ingatlanok visszaszerzése miatt elsősorban. Apró sikerek mellett, nem volt nehéz észrevenni, hogy tűnik el a hitközségek egykori vagyona. Mint korábban említettem, ezektől nagyobb kárt okozott, a holokauszt tragédiája által megtört zsidók általános lelkiállapota. Itt is újra kellett szőni a családi kötelékeket: csonka családok, árvák, helyüket kereső fiatalok sokasága volt az alapja az újrakezdésnek.

Ilyen körülményekkel vettem át 1987-ben a hitközség elnöki megbízatását. Fiatalemberként, a legnehezebb az volt, hogy reményt és hitet tudjak adni olyan embereknek, akik mindent elveszítettek ezen a világon már egyszer. Mérhetetlen keserűség, csalódottság és félelem határozta meg a hangulatot. Pontosan tudtam, mit éreznek, min mennek keresztül, hiszen egy voltam közülük, és a bőrömön éreztem kilátástalanságukat mélységes gyászukban. Nem lehetett úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Nem lehetett ott folytatni, ahol 1944 tavaszán abbahagytuk. Most, amikor visszaemlékszem rájuk, azt kell mondanom, hogy valamiféle megfoghatatlan és leírhatatlan erő tartott minket mégis egyben, ami akkor, annak a helyzetnek szólt. Emberfeletti volt ez, és mai napig könnybe lábad a szemem, amikor eszembe jut az első időszak. Sokan nincsenek már közöttünk, de belém égett szemük csillogása, amikor szabad Hanukát vagy Purimot ünnepeltünk, vagy közösen reggeliztünk, amelyek szépen lassan, egy családdá kovácsoltak minket. Akkor mertek örülni, és elfelejteni kicsit a rengeteg szenvedést, ami velük megesett. Akkor fogadtam meg, hogy ez lesz életem célja: minden tőlem telhetőt meg fogok tenni értük!

Összekapaszkodtunk, még ha néha keserves is volt. Ortodox hitünk szigorú szabályai, előírásai adták ehhez a keretet, mely azon túl, hogy megtartott bennünket, biztonságot is adott. Ez volt az az örök kapocs, mely felmenőinkhez kötött minket, akik sajnos nem ülhettek velünk az imateremben már.

Csendesen, kellő alázattal működött a miskolci kile. Hangos nézeteltérés sosem volt közöttünk, és a nagyvilág felé is igyekeztünk alkalmazkodni. Elment közben 30 év, mely úgy látszott szépen lassan, állandóságot hoz az életünkbe. A rendszerváltás után nem sokkal, új szelek kezdtek el fújni. A Mazsihisz megerősödésével, nálunk is új fejezet kezdődött. Sokáig működtünk állandó rabbi nélkül, de ortodox neveltetésünk és ismereteink lehetővé tette, hogy minden ünnepet megtartsunk. Aztán ebben is változás állt be 2017-ben.

Ami fájdalmas számomra, hogy 2018-ig betöltött elnöki pozícióm megszűnt. Bár, megtisztelt a kile az „örökös elnöki” címmel, akkora változások szemtanúja lettem a közelmúltban, hogy bizonyára magam sem kívánnám betölteni tovább ezt a megbízatást, még ha lehetőségem is nyílna erre. Nehezen tudok azonosulni sok történéssel azóta is. Most sem értem, hogyan lett, a közel 250 éves múlttal rendelkező ortodox anyahitközség, neológ. Tisztában vagyok azzal, hogy az ortodoxia plusz nehézségekkel jár, főleg vidéken, és hogy jóval szigorúbb keretrendszerrel rendelkezik, melyeknek betartása, nehézségekbe ütközik napjainkban. Mégis úgy érzem, ennek a kilének szellemiségétől idegen a modernebbnek mondott, neológ irányzat. Értem, hogy nem minden az elnevezés: attól, hogy neológnak hívnak valamit, még ortodox módon lehet érezni, imádkozni, megélni hitünket. De akkor is megváltozott valami, és nemcsak a kile új neve az. Lehet engem elfogultsággal, konzervativizmussal, érzelgősséggel vádolni. Vállalom! Engedjék meg nekem.

Az én életemet, munkásságomat, viselt dolgaimat, harcaimat, nem várom el, hogy bárki megértse, átérezze, mert lehetetlen. Nyomós oka van annak, hogy visszasírom az elmúlt 30 évet, melyet a miskolci közösséggel éltem át. Felépítettünk, elértünk valamit, ha mást nem, életre hívtuk és életben tartottuk egymás zsidóságát, így lettünk közösség. Ezért pedig, igenis nagyon sokat kellett tenni.

Végezetül engedtessék meg nekem egy fontos gondolat: az, hogy ma egy élő kile létezik Miskolcon, és még imára is van lehetőség, az sajnos nem természetes jelenség, ismerve a vidéki hitközségek mostoha sorsát. Tudjuk mivé lettek. Az, hogy napjainkban egyáltalán létezik a miskolci kile, az valamikor meg lett alapozva. Mondhatnám úgy is, annak oka van. Fel lett építve, és működtetve volt, hosszú éveken át. Hogy ezért az eredményért mit és hogyan tettem/tettünk, azt csakis az tudhatja, aki akkor ott volt velem/velünk. A hétköznapokban az ünnepeinken, születéskor és gyászunkban, örömünkben és bánatunkban. Ezt ne vitassa el tőlünk, régiektől senki.

Azt csakis az Örökkévaló tudja és mi, akik az egész életünket erre a hitközségre áldoztuk.

Az, hogy mi lesz a jövőben, nem tudhatom. Tiszta lelkiismerettel, bár keserű szívvel, de megcselekedtem, amire 30 évvel ezelőtt vállalkoztam.