A projekt 2023-ban indult, fő kérdése, kutatási fókusza, hogy miért kreálunk hamis emlékeket, miért hisszük, hogy bizonyos dolgok valóban megtörténtek, noha később kiderül, hogy nem úgy volt, nem ott és nem akkor. Ezek nem hazugságok, meggyőződésünk, hogy valódiak, sőt ahogy Király Ildikó fogalmaz, érveléshez is felhasználjuk őket: „de hát emlékszem, úgy volt”. Teljes magabiztossággal támaszkodunk ezekre a képekre, amelyek identitásunkat erősítik, segítségükkel a következményekkel is tudunk számolni. De a helyzet az, hogy valósnak gondolt emlékeink nagy része konstruált, ahogy dr. Király Ildikó mondja:
Ez egy nagyon gyakori jelenség, a felidézett információk 60-70 százalékban tévesek. Néha mi magunk is szembesülünk tévedéseinkkel, és előfordul, hogy tudatosan, de jellemzőbb inkább, hogy tudattalanul színezzük ki emlékeinket. Nagy kérdés, hogy miért, és hogy visszaállíthatók-e az eredeti, igaz emlékek.
A Lendület program fő célja az okok és a viselkedés adaptív hasznának megtalálása. A felidézett téves emlékek sokszor valóságon alapulnak, csak némi színezéssel, de nemcsak érdekesebb történeteket adunk elő, hanem sokszor teljesen új tartalmakat is beültetünk az emlékezetünkbe. A Lendület keretében végzett kutatómunka abban lép tovább az eddigi vizsgálatokhoz képest, hogy igyekszik megmutatni,
az eredeti emlékek visszaállíthatók, és elkülöníthetők a fals emlékképektől.
Király Ildikó és kollégái azt is vizsgálják, van-e haszna annak, hogy hiszünk az emlékek valódiságában a hétköznapokban. Még csak a kutatás felénél járnak az ELTE-n, de az már most látszik, hogy főleg akkor használjuk ezeket a fals emlékeket, ha meg akarunk győzni valakit valamiről, vagy ha el akarunk mesélni valamit, és a színezéssel is erősítenénk interperszonális kapcsolatainkat.
A látszólag valós eseményeken alapuló hiteles emlékekhez összevonhatunk több tényleges emléket, vagy a tudásunkból kiindulva kifejezhetjük, hogy a másik ember mire számíthat tőlünk. Vannak olyan helyzetek, amikor hasznosabb a fals emlék, mint az eredeti, mert több információt hordoz
– mondja Ildikó.
A pszichológusok kiinduló hipotézise az, hogy az emberek válogatnak az emlékeik között, hogy megtalálják azt, amivel egy adott problémát meg tudnak oldani, mert ugyan emlékezetünk befolyásolható, de pontos felidézésre is képes. Ezért lehet az, hogy eltérő helyzetekben máshogy használjuk a memóriánkat. Ha konkrét feladat van, például a kulcsunkat kell megtalálnunk, jobban fókuszálunk biztos pontokra az emlékezetünkben (hova szoktuk tenni, utoljára hol lehetett), és mások segítő kérdései nem befolyásolnak minket. Ha viszont a nyaralásunkat meséljük el színesen beszélgetőpartnerünknek, a befolyásolható emlékezésmódot alkalmazzuk. Hogy ez miért is lehet problémás?
Mert például a jogrendszerben is biztos pontnak vesszük az emberi emlékezetet, ezen az elven alapulnak a tanúvallomások, csakhogy a tárgyalóteremben megannyi befolyásoló tényező alakíthatja az emlékezést: a kérdező személye, a kontextus, a sugalmazások. Ha a kérdezőt megbízhatónak tartja a tanú, akkor máshogy válaszol, ha valamiért megbízhatatlannak véli, akkor is. De saját magában is elbizonytalanodhat, kételkedhet saját emlékiben. Ez máris megkérdőjelezheti szavahihetőségét.
A tanúvallomásokkal kapcsolatban Ildikó elmondja:
Bizonyító erejű tényezőnek veszi a jogrendszer, pedig nagyon sérülékeny, ezért is fontos kérdés, létezik-e valamilyen kontrollmechanizmus, van-e valami, ami segíti az elválasztást az emlékek között, képesek lehetünk-e elkülöníteni az igazit a valótlantól, rá lehet-e venni másokat az emlékek kreálására, és van-e visszaút a fals emlékektől. De az is megvizsgálandó, mikor konstruál emléket az ember.
A bírósági helyzetben az is gondot okozhat a tanúknak, hogy nem egyértelmű, mi a feladat. „A kulcskeresésénél igen, ha nyaralási élményt mesélünk, akkor is, de a jogi helyzetben egyrészt erős a szociális nyomás, mondd el a lehető legplasztikusabban, de az egzaktságra törekvés is szempont, a lehető legpontosabban kell felidézni, mi történt.” A legvalószínűbb eseményt meséljük, de az nem mindig a valós.
Király Ildikóék analízise 3–6 éves gyerekeket is vizsgál, akik már el tudják mesélni emlékeiket, képesek verbalizálni, de még nem teljesen pontosan. Gyerekkorban a szülők elkezdik tanítani a gyerekeket emlékezni, ez a kezdeti gyakorlat befolyásolja az emlékezés pontosságát, mikor a kicsiknek még nincs magabiztos nyelvi eszköztáruk, de a szülők kérdései („Mi volt az oviban?”; „Mit csináltatok a nagyinál?”; „Mit ettél ebédre?”) indukálják az emlékekről való beszélgetést.
Az, hogy mennyit beszélnek otthon, hat a nyelvi fejlettségre, iskolai előremenetelre. Az emlékek felidézésével személyiségük integritása is erősödik, de van ennek egy hátulütője: bíznak a szülőkben, megtanulnak emléket megosztani velük, de ez csak akkor jó, ha elfogadják a szülőktől jövő információkat is.
Ha a szülők jobban kidolgozott kérdésekkel és hozzáfűzésekkel támogatják a gyerekek emlékezetét, több emlékezeti hibát követnek el a kicsik. Ez egyébként a felnőtteknél is jellemző: a kérdésekbe fogalmazott extra tények gyakran eredményeznek hibákat.
Király Ildikóék múzeumi (Mesemúzeum) és laboratóriumi környezetben is végeztek kísérleteket a gyerekekkel. A múzeumban tett látogatás után konkrét élményekről firtatja egy pszichológus a kicsiket, de kérdéseibe hamis információkat rejt el. A kutatás fókuszában az áll, hogy vajon mennyire befolyásolja a gyerekeket a valótlanság, ebből mennyit építenek be emlékeikbe, megpróbálnak-e ellenállni, szűrni, a kérdés félrevezető elemét megtalálják-e.
Az ELTE Babalaborban vizsgálják az emlékezet és a problémamegoldás kapcsolatát is: hogy különböztetnek meg a gyerekek konkrét emlékeket más emlékektől. Ebben a kísérletben események idővonalát kell összerakniuk, vagy emlékezniük kell, hol láttak utoljára bizonyos tárgyakat.
A kisebbeknek az idővonal nagyon nehezen vagy sehogy sem megy, de a korral fejlődik az oksági megértés, és időben is elkezdik rendezni, kontrollálni emlékeiket.
A felnőtteknél is analizálják, ugyanazokat a megismerési folyamatokat használják-e a feladatok megoldásához, mint a gyerekek. „A projekt második évében vagyunk, az első kérdések válaszait dolgozzuk fel, és lassan jönnek az eredmények is a kérdésre, szelektálunk-e az emlékek között.” Ha minden jól megy, három év múlva meglesznek a végső válaszok, csak emlékezzünk még pontosan az első kérdésekre!
(Borítókép: Király Ildikó 2025. szeptember 4-én. Fotó: Németh Kata / Index)