Drága apósom, anyósom a hétvégeken megszálltak minket. Az öreg vasárnaponként is koránkelő volt így elsőként ugrott le a villanyrendőr melletti három újságos stand valamelyikéhez. Bagóért vesztegették a lapokat így bespájzolt egy Népszabadságot, egy Magyar Nemzetet, egy Népszavát és ki nem hagyta volna a Magyar Nemzetet. Hiába mondtam, hiába győzködtem, hogy felesleges hiszen valamennyi egyforma. Rendre azzal mentegetözött jó lesz ez neki Mezőcsáton a kazán begyújtásához. Meg a bádogos mühely mértani közepében pöffeszkedő Jancsi kályhába. Előttem az élő kép, délutánra elszunnyad és a fotel környékén teljes össze visszaságban hevernek az egymásra hajazó újságlapok.
Ezt a címképen látható könyvet nem olvastam viszont elég időt eltöltöttem a szakmában ahhoz, hogy kitaláljam míről is szólhat. Felelőségem teljes tudatában ki merem jelenteni független sajtó nem létezik. Mint médium legyen az print papíralapú vagy online rádió vagy tévé elsődleges feladata a tulajdonos elvárásait teljesíteni. Mint főszerkesztő és kiadó igazgató gyakran részesültem politkusi fejmosásba balról és jobbról egyformán – mindannyian a közfeladatottságot kérték számon rajtam. Szentül azt hitték – szerintem ma már okosabbak – hogy a köztévé és a rádió is a mindenkori kormány és a vezető párt igényeit szolgálja ki. Próbálna másét is, de ki az balga aki figyelmen kívül hagyja a gazda elvárásait és nem igyekezne meghálálni a vezetői kinevezését és az ezzel járó pénzt és hatalmat.
Az átkosban amikor talán az Ez a divat című havilap volt az egyetlen amely nem az egypárt írányítása alatt még a Ludas Matyi és a pártközpont kiadóvállalata tulajdonában létezett. Egy gazdát kellett szolgálni. Bár sokszor hallottuk, hogy csak az Olvasóktó fűggünk , de igazából itt a végeken még a nagy reklámozók is a szivarzsebükben lestük a kivánságukat.
Emlékezetem szerint még a nyolcvanas években is havonta szóban kaptuk az eligazítást a pártközpontban a Duna parti Fehr Házban. Ahogy puhult a rendszer úgy gyérült ezeknek a fejtágítóknak a látogatottsága. A főnökeim egyre kevésbé látták fontosnak ezeket a Lakatos Ernő agitációs és propaganda osztályvezetőnek a három órás monológjait így aztán megesett, hogy ezekre engem szalajtottak az újság képviseletében.
Általában azzal kezdödött, hogy a vétkező főszerkesztőket kipécézték és pellengérre állították őket. Közben jegyzetelni kellett vagy legalábbis szimulálni a valós érdeklődést. Majd jött a lényeg, a hangulatjelentés ismertetése. Ezután régiónként felsorolták azokat a személyeket, névszerint akiknek a gondolatai nem jelenhettek meg az újságokban. Jómagam ezeket a listákat mire Mályiba értem el is felejtettem. Miskolc kisváros, mindannyian tudtuk fejből is kik azok akik valamilyen ellenzéki táborba tömörültek.
Persze ahogyan mondani szokás , nincs új a Nap alatt. Jómagam 1969 nyarától 2017 novemberéig állandó szerző voltam a lapokban. Leszámítva a rendszerváltás előtti egy esztendőt, amikor az utolsó előtti megyei tanácselnök rám szállt. Akkori főnököm akinek nagyon sokat köszönhettem sajátos módon állt ki mellettem. Csillagos csűngőket ígértek neki ha lapátra tesz, de kijelentette e nélkül is boldogul. Anélkül, hogy velem is konzultált volna csak azt vettem észre, hogy az írásaim nem lettek szígnózva. Négerként gürcöltem a cikkeim alól lemaradtak a nevem. Fájt, de ez még mindig jobb volt mint állástalanul tengődni egy olyan rendszerben amelyben minden médium a párthoz volt kikötve, bekötve. Egyébként az utóbbi félévtizedben még volt egy kis életterem, megoszthattam a körmöléseimeta nyomtatott sajtóban de mára ez is a múlt szép emléke. Maradt az egyetlen vigaszom, elfáradtam már annyira, hogy még jól is esik ez a kiközösítéssel párosuló diszkrimináció.