Aki nem ismerte , Józsi nem volt egy szálfa termetű, kisembernek született. Reggelenként ha összefutottunk a sajtóház előterében ő már rendezgette az újság kötegeket. Válogatott s beleolvasott. Anélkül ugyanis egy rikkancs – hivatalos szóhasználattal újságárus – nem él meg a piacon. Ha nem tudja mit kell kiabálni, ha nem tudja mi van a lapban amire ráharapnak nem megy a bolt.
Gyakran húzott, de nem lehetett rá haragudni. Kezet ráztunk, ez elmaradhatatlan rituálé volt, ehhez nekem alaposan meg kellett hajolnom, s lenyelni az örökös, szakállas poént- szerkesztő úr mikor csinálunk már egy jó lapot.
Tudom, megtanultam, írni mindenki tud. A szerkesztés tudomány megtanulható, begyakorolható. Ám az igazi kihívás a lap eladása. Ehhez született tehetség kell. Józsit erre teremtette az ég.
Csöndben távozott az élők sorából. Sajnálom, hogy sosem tudtam, hány éves, hol lakik, van e családja. Lelketlenül úgy láttam, hogy ő nem más mint egy fontos, nélkülözhetetlen ember a lapgyártás gépezetében. Színes sildes sapkájával, apró termetével, Bermuda nadrágjában, manós szakállával a maga mögött húzott kiskocsijával úgy tudott tisztelegni mint egy hadapród. Haptákban. Mindig fontosnak tartotta jelenteni, hogy aznap mennyi lapot sózott el.
Egy apró rá jellemző történet: amikor Puskár Tibor kollégánkat búcsúztattuk nagy tisztelettel, váratlanul oda ment a sírjához és egy nagy köteg friss újságot szórt a koporsóra. Nem kérdeztük, maga mondta, ez így szokás.
Józsikám váratlanul búcsú nélkül mentél el. Neked is járt volna egy hatalmas köteg .