A főnök magányossága – kész a Levesmenet – miért vonzódok a vasúthoz

Elkészült a ki tudja hányadik könyvem. Címe a levesmenet. Igaz ez csak egy részlet , sok egyéb más szürke állományomból előbányászott egyéb más szórakoztató írás is lesz benne. A levesmenet mondhatom akár folytatása is lehet a Kádártól Castróig című óriási példányszámban elfogyott visszaemlékezésemnek. Hozzá kell tennem a korrektség kedvéért, míg az Észak főszerkesztő helyettese lehettem nem volt gond a terjesztéssel és a könyveim népszerűsítésével. Most viszont magányos farkasként magamnak kell eladni magamat a zsúfolt piacon. Előzetesen annyit, hogy az fenti kép jól példázza, bármennyire magasan is vagyunk annál távolabbra kerülünk azoktól akik a csak a földön járhatnak. A főnök magányossága törvényszerű. Számos Kádár fotót őrzök. Valamennyi kifejező – például amikor egy varsói tanácskozáson egymásnak háttal állnak a román diktátorral.  Mindketten magukban őgyelegnek. A díszes társaságban. Egyikőjük se illet közéjük.  János magasan fölöttük állt míg a román vezető még a keleti tömbön belül is az alsó körben a futottak között volt. Elszigetelődtek. Egyébként a levesmenet a kádár vonat az ezüst nyíl hétköznapjairól szól. Immár három esztendeje, hogy körbeültettem egymással mindannyiukat akik valaha ott voltak a vasúton. Megtörtént a szellemidézés. Most már csak össze kell fésülni. Jut eszembe, többen is kérdezték mi a francot vonzódok ezekhez az avítt történetekhez. Nos, elárulom a vasút, a vonat mindig is érdekelt. Mivel drága Édesapám sofőr és autószerelő volt én a kocsiban cseperedtem fel. Talán még ott is készülhettem. Szóval drága Édesanyám szinte folyamatosan autóztatott.  A vonatot meg ugye csak a sorompóknál láttam. Már az is kínos volt, hogy reggelenként apukám furikázott az iskolába. Akkor amikor a tanítónéni és a tanárbácsi a vasgyárból villamosozott be. Jól esett, hogy hazafelé már a barátaimmal bandázva kujtorogtunk haza. Szóval ez az egyéni szociális hátrányomat az is tetézte, hogy nem voltunk valami jól eleresztve anyagilag. Ma ezt úgy mondják szegényesen éltünk. Különösen amikor félárva lettem 12 esztendősen.  S nagyon vágytam egy igazi villanyvonatra. Egy olyan terepasztalosra. Amit én irányítok. Kurva drága volt egy ilyen játék.  Persze kompenzáltam magam, a lányomnak megvettem a szomszéd fiú villanyvonatát. Az unokámnak meg egy terepest is összeraktam. Mindkettővel én játszottam. Ezek után ne tessék csodálkozni ha most álmaimban vonatozok az Ezüst Nyílon. Mégse építhetek kisvasutat a Derkovits és a Búza tér között. Jó nekem már a 35-ös is ami éppen a nagy posta előtt áll meg.