Pokrócon a kemény mag, a szülői munkaközösség a Csanyikban.
Talán 1959 őszén járhatunk, mert éppen harmadikosok vagyunk a miskolci Kossuth utcai általánosban. Ez az elmaradhatatlan osztálykirándulás legolcsóbb verziója. Viharkabát, hátizsák mindenre felkészülve találkozó a buszmegállóban. Majd egész napos rohangálás, számháború a vadonban. A háború, a forradalom még kézzelfogható közelségben. Estére egy maroknyi lőszerhüvelyt gyűjtök össze az erdőben. Mindannyiinknak jut legalább ennyi még. Ezeket otthon eldugom a kincseim közé.
Réti János tanár úr mindent dokumentál, üzembe helyezi az öreg Kodak masináját és azonnal kattintgat. Senki nem maradhat ki. Mindenki derűsen a kamerába néz, mintha tényleg kirepülne a kismadár. Gondolnák e, hogy majd hatvan év múlva előkerül, ez akad valaki, aki még emlékszik arra a napra. S azokra kik is lehettek ők.
Nos, kezdem a hátsó sorral, Ujjné, majd drága Édesanyám, mellette Lázáriné és Jobbágyné. Első sor dr. Komlossy Józsefné, Straubné és Kató tanárnő a harmadik osztályos főnökünk, aki a Kazinczy utcában lakott.
Osztálytársaim mamái. Ujj Zoli, Lázári Laci már nincsenek az élők sorában. Komlossy néni él, alig öt esztendeje még együtt fotózkodtak mamámmal. A többiekről semmit nem tudok. A Teremtő kegyelméből Komlossy Attila, Straub Sándor és Jobbágy Gyuszi még él.
Straub néniről jut eszembe, a postán dolgozott, s ő szerkeszthette a telefonkönyveket. Kiszúrta, hogy alig 14 esztendősen drága Édesapám halála után a 13 044-es telefonunkat a nevemre akartam íratni. Lebuktam, figyelmeztette Anyukámat. Így csak 20 esztendősen került a nevem először nyomtatásba. Az éppen akkor kiadásra kerülő névsorba.
Különben a képen láthat Édesanyák mind nagy barátnők voltak. Három évig kísérgettek minket az iskolába, míg hazafelé együtt menve jót dumcsiztak.
Mert olyan világ volt. Olyan, ami elmúlt. Örökre.