Sanyival zsúrozunk – gyermeknapon a Kossuthban – a szülői munkaközösség meglepetéseként

Mi ketten a miskolci Kossuth utcai általános iskolába jártunk.  Mellettem Straub Sanyi barátom akit ötven esztendő elteltével találtam meg. Összefutottunk az Észak szerkesztőségében. Sebtében nem sokat tudtunk meg egymásról. Míg bezzeg nyolc évig amíg egy osztályban koptattuk a padot sosem volt titkunk egymás előtt. Engem drága Édesanyám míg Őt a nagymamája kísért iskolába. Hazafelé már nagyfiúk voltunk, önállóan mentünk haza akár délután vagy az esti sötétben. Mi döntöttük el, hogy a Hősök terén vágunk át vagy a Széchenyi úton sétálunk végig. Ő csak a villanyrendőrig kísért mert a Vörösmarty utcán laktak. Sokszor megesett, hogy délutánonként elmentem hozzájuk. Játszani.

Még lényeges, anyukáink jól ismerték egymást mert valamennyi osztálykiránduláson ott voltak. Sanyi szülei fontos beosztásban dolgoztak a postánál.

Na, éppen ezen buktam le. Ugyanis küldött a posta egy levelet, kérték jelöljük meg mi legyen a telefonszámunk mellett feltüntetve.  Mivel drága Édesapám elhunyt magam nevét írtam be. Gondoltam micsoda egzisztenciát jelent majd ha a nevem már zsenge koromban ott szerepel a világot jelentő telefonkönyvben. Ne, tessék nevetni, azokban az években egy telefonra akár 8-10 évet kellett várni. Nem úgy mint most. Akik megélték azt a kort tudnának mesélni. Lakásra 10, autóra 6 telefonra 8 évig áhítoztunk. Ha csak nem foglalkozást űztünk amihez hivatalból igazolták a telefon szükségességét. Képzeljék el azt a peches embert aki 10 évre megkapta az új lakását, de a régi telefonigényét visszasorolták mert az új helyen még nem volt kapacitás a vonal bekötésére. Ott hagytam abba, hogy alig vártam a nevem megjelenését a kiadásra váró telefonkönyvben.  Ám Straub néni Sanyi mamája felcsörgette az enyémet, s rákérdezett tud e a csintalanságomról. Nem tudott.

Olyan nagy cirkusz nem lett ebből ám nekem csak 24 éves koromra lett saját otthoni vezetékes készülékem. Hosszú zsinórral. Hordozható. A lottóházi kis lakásba bárhová elhúzhattam. A képünk talán a második vagy a harmadik osztályos korunkban készült. Tutira megmondom, ez egy gyermeknapi zsúr volt, amelyet a szülői munkaközösség szervezett. Kakaóval, vajas kaláccsal és jó kis dumcsival. Ez volt az az időszak amikor elhittük, miénk a világ, magunknak kovácsoljuk a jövőnket. Őszintén, sok minden nem változott. A mai gyerekek is ugyanúgy elhiszik….