Talán a nyolcvanas évek elején lehetett amikor drága édesanyámmal Bécsbe utaztunk. Úgy Gyöngyös előtt feltornyosult a forgalom, lépésben cammogtunk, s addig cikáztam – autópálya még hírből se volt – mígnem elértem a dugó középpontját, ahol a karambol történt. Futólag a szokásos kíváncsisággal néztem ki, s akkor látom – Stark Laci barátom vérző homlokkal egy fának dűlve ül az árokparton. Éppen, hogy leálltam, emlékezetem szerint mamám volt a fürgébb. Ő szaladt oda Lacihoz, hogy Diánával kenje az arcát. Szerencsére víz is volt nálunk. Felmértem a helyzetet, a kibicsaklott kerekű oldalára dőlt Dáciát s megtudtam, még nem értesítették a mentőket. Még messze voltunk a mobiltelefóniás kortól. Viszont mint rádióamatőr abban a pillanatban jelezhettem a bajt a legközelebbi mentőállomásra. Megvártuk míg a kocsik között szlalomozva kiért a rohamkocsi.
Laci barátom édesanyja , Sárika évtizedekig a miskolci kenyérbolt vezetője volt. A lakásunk alatti, Széchenyi út 48 szám alatti üzletbe gyakran bekarikázott . Az ismeretség , a barátság gyerekkorunk óta élt. Mostanáig.
Stark László a mályi téglagyár tulajdonosa, igazgatója – most kaptam a hírt – váratlanul elhunyt. Első gondolatom – nem is olyan régen , kétszer is egymás után – éppen autózás közben csörgött rám. Kérte, hogy édesapja gyászhírét tegyük a lapba. Majd ugyanígy esett meg, hogy szeretett mamája Sárika néni halálhírét kellett megosztanom.
A hírek szerint Laci éppen egy hosszú útról érkezett haza a napokban. S most ismét egy már végtelen hosszú útra indult. Isten nyugosztalja Barátomat.
Temetése várhatóan pénteken lesz Miskolcon.
Sajnos egyetlen képet se találtam róla az interneten. Ezért választottam egy szomorú fűzet. Egy ahhoz hasonló fát amihez valamikor a hátát dűtötte az országút mentén.
