Miskolcon születtem 1949. december 3-án. Édesanyám, Guttmann Jolán 1920-ban Hernádvécsén látta meg a napvilágot egy hétgyermekes családban. Igazi Holocaust túlélő, megjárta valamennyi haláltábort, a testvérek közül mindössze ketten élték túl a világégést. Édesapám, Szántó László 1914-ben Edelényben született, szintén sokgyermekes családból származik. Élete végéig – 1962-ben daganatos betegségben hunyt el – gépkocsivezető volt.

Az általános iskolát a miskolci Kossuth Lajos utcai hangulatos négytantermes intézményben kezdtem, majd végül az utolsó esztendőben a Palóczy utcaiban fejeztem be. Majd következett a Földes Ferenc Gimnázium, ahol a 4/h osztályba jártam. A végeredmény számít, négyes eredménnyel érettségiztem, óriási szerencsével.

A szóbeli vizsgák után másnap már az Észak-Magyarország gyakornoka voltam, 1969. augusztusában, amikor a Déli Hírlapot, Miskolc város napilapját alapították, engedve a csábításnak, átigazoltam. Végül, mint alapító tag némi megkönnyebbüléssel, teli szomorúsággal 2002-ben utolsóként zártam be a Déli Hírlap Kft. jelképes kapuját. A kulcsot nem tettem a lábtörlő alá, nem dobtam a Szinvába, szívemben őrzöm vegyes érzelmekkel teli jó és rossz emlékekkel.

Pályafutásom során három évet töltöttem kellemes vidéki száműzetésben, a Borsodi Vegyész szerkesztőségében, Szegedi László szépemlékű főszerkesztő társaságában. Minden kötöttség nélkül óriási szabadságot élvezve dolgozhattam a szocialista vegyipar eredményeinek a realizmustól elrugaszkodott népszerűsítésén. Jogász szerettem volna lenni, ám mire felvettek a budapesti Jogtudományi Egyetemre, elhagyott az erőm a tanulmányaim befejezésére. Így aztán be kellett érnem az újságíró főiskolával, a budapesti Műszaki Egyetem operatőri és dokumentátor filmes diplomával, valamint egy történelem tanári bizonyítvánnyal.

Akit még érdekelhet, azt is elmondom, hogy 1973. októberében nősültem Mezőcsátról. Feleségemnek, Kéri Juditnak köszönhetem egyetlen lányomat, aki minden tiltakozásom ellenére engem követett a pályán, újságíró lett. Kezdetben a Déli Hírlapnál, most az Észak szerkesztőségében belpolitizál. És mi más lenne a hobbija, mint az írás, ezen belül is mestere a humor nevű műfajnak. Nemrégiben a Magyar Rádió rádiókabaré pályázatán, mint a gyengébbik nem képviselője, harmadik lett a férfiak mezőnyében.

Jelenleg az Észak-Magyarország főszerkesztő-helyetteseként koptatom a számítógépet és a papírt. Érdeklődési köröm horizontálisan vertikális, minden hírre ugrok, bosszant az igazságtalanság, főleg amikor a józan paraszti ész élesen elválik a hivatalos jogi szabályoktól. Újabban a parnasszus völgyében edzem a nagybetűs irodalmi babérok elnyerésére. Még el nem hagy az erőm és a szunnyadó ambícióm. Korábban már megjelent a Locsogunk című gyűjteményes kötetem, amely a könyvterjesztők rémálma lett. Az újságban sikeres, nagy visszhangot kiváltó írások összefűzve még ajándékként sem arattak sikert. Most viszont a 2013-as Könyvhétre az Ab Ovo kiadásában megjelentek az Ecetfák városa és a Gyurcsány szabadon című könyveim. Szerényem mondom, a dedikálásokon az ott megmutatkozó érdeklődés eredményeként egyre elégedettebb vagyok a teljesítményemmel. A kiadó lektorai persze óvatosságra intenek – nem győzik a fejemre olvasni, nélkülük a fasorban sem lennék. Megdolgoztak műveimen, köszönöm nekik. Továbbra is hasonló jó munkát kívánok és várok el tőlük.

[gallerie style=”image-list” title=””]165[/gallerie]