Talán vagyunk még néhányan, hogy a Kerényi Laci barátom képein látható kollégákat felismerjük. Fekete-fehér fotók, megérzésem szerint a hetvenes években készülhettek a miskolci sajtóházban. Abban nem lehetek biztos, hogy mindhárom felvétel egyidőben lett exponálva. Laci se emlékszik rá. Azt se tudjuk már, hogy mit ünneplünk. Időnkét karácsony előtt nagyot névnapoltunk, de akkor se terítettünk meg ilyen szépen. Felmentünk a nagy klubterembe ahol a szakszervezeti, a szerkesztőségi vagy a pártalapszervezeti üléseket ültük meg. Szerettük a hosszu asztalokat körbeülni, jobbak voltak ezek a rendezvények mint a székesek. Jobban meg lehetett húzodni, közben firkálhatunk, s ha nagyon akartuk lélekben ki tudtunk onnan szállni.
Magam is így tanultam meg, hogy miként lehet egy egy kötelezően előírt, muszáj mert ott kell lenni rendezvényről legalább gondolatban elszállni, kalandozni. S akkor lássuk a képeket, sok sok ismerős arc. Megmondom a frankót akadnak köztük akikre jó érzéssel emlékszem vissza , s vannak olyanok akikről hadd ne mondjak semmit, bizonyára nekik se voltam a szívük csűcske. S már nem is leszek. A címképen – jobbra Csala László a Déli Hírlap alapító főszerkesztője, aki pontosan háromszor vett fel a laphoz.
Ki gondolta, sejtette volna előre, hogy az induló csapatból pontosan én leszek az aki végül utolsókáént lehúzza a rendőnyt és bezárja a bazárt. Sose hiszik majd el , nem volt könnyű lépés, nem volt más választás. Választásunk. Mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy mára a Délinél sokkal emblematikusabb újságok is nyomtalanul eltüntek. S mint utánunk se potyogtak a krokodilkönnyek, mi is csak magunkat sajnáltattuk, hasonlóképen mosták le a palettáról az ország összes olyan lapját amely nem illett az éppen aktuális politikai képbe. Nincs ingyensör, háromhatvanas kenyér és az örökéletről se érdemes már álmodozni.
Kerényi László képei – aki másokat is felismer – ne hezitáljon írja meg.