SzántóGráf

Mi áll jobban Putyinnak – mi vagyunk a két cintányér között -minden kompromisszum jobb egy háborúnál – aki számít az már leült a hosszú asztal végébe – megoldás, a friss csigavér

Csigavér. Mindenki őrizze meg a nyugalmát.

Nincs vészhelyzet, Európa a béke szigete, itt már soha többé nem lesz háború. A múlt század végén, amikor véget ért a hidegháború, felsóhajtottunk. A mi generációnk, mi ötvenesek már csak megússzuk fegyverropogás nélkül. A délszláv háború, a határaink mentén szinte észrevétlenül zajlott. A fotelből néztük a népirtást, igaz időnként egy két eltévedt lövedék a baranyai határ mentén csapódott be, de nem nagyon hallatszott idáig a Jugoszlávia széthullásával járó recsegés-ropogás.

Emlékszem a Taszárról felszálló amerikai gépek Belgrádot bombázták, amikor Milosevic fenyegetőzött, hogy rakétázza majd a paksi atomerőművet. Forró volt a helyzet, de elbagatellizáltuk. Mondogattuk, ez az ő dolguk. Nehéz elfeledni, hogy annakidején akadt egy két vakmerő politikus, aki nyíltan felvetette, eljött a mi időnk.  Mi lenne, ha ebben a zűrzavarban visszafoglalnánk Délvidéket, s bevonulnánk Szabadkára. Aki ezt mondogatta, annak fogalma sem volt az akkori magyar seregek állapotáról. Ráadásul egy olyan ember állt a honvédelmünk élén, aki komolyan vette a szirénhangokat. Rá is kérdezett miért nem élünk a soha vissza nem térő alkalommal. Magyarázták neki a katonák, azért mert nincsenek csapásmérő eszközeink.  Erre mondta a botcsinálta főnök – hátha nincs, akkor vegyünk ilyen mérőket!

Szerintem most már vannak, lehetnek ilyenek az arzenálunkban. Ám remélhetően senkinek nem jut eszébe, hogy megpróbálkozzunk a jelenlegi határaink átrajzolásával. Jogos az aggodalom a Kárpátalján élő magyarok iránt. Jómagam hivatalból csak nem tíz évig rendszeresen jártam Ungvárra és Munkácsra. Mivel a rendszerváltás előtt soha nem léptem át a Záhonyi határt számomra egy élmény volt az odalátogatás. Olyan időutazásnak tűnt.

A rettenetes rossz utak, a sztrádán a menetiránnyal szembe jövő lovas fogatok, a vásárok és a piacok szürreálisan valószínűetlennek tetszettek. Meghökkentett az autópályára felmázolt zebra és a bokrok között bujkáló traffipax pisztolyos rendőr. Közvetlenül egy vízi pisztolyra emlékeztető szerkezetre rajzolt számokkal próbálta elhihetni, hogy túlléptem a megengedett sebességet. Egyszer fizettem is neki, innentől,  ha ara jártam már csak barátságosan, jó ismerősként integettünk egymásnak. Üzleti ebédekre egy luxus vendéglőbe jártunk, ahol a bejárat előtt sosem volt szabad parkoló a sok nagy és lesötétített városi terepjáróktól. Hihetetlen figurákkal találkoztunk itt , ahol a sült libamáj adagja sosem volt egy fél kilónál kevesebb. Egy ottani fiatal nőt alkalmaztunk a titkárságra, s neki lett volna a dolga a környék bejárása. Kapott volna egy autót, de végül sosem vette át, mert hónapokig hitegette a főnököket, hogy a már a héten megveszi a jogosítványát. Tőle tudtam meg, hogy ott tényleg így megy, venni kell. Ezen a vidéken a kő gazdagok és a mély szegénységben élők világát úgy láthattuk, mint a halakat az akváriumban.

Emlékszem egy kora délutáni pénteki napon már négy sorban álltak, teljes káoszban a benzint és a cigarettát csempésző autósok. Nagyon siettünk volna haza, de a ruhatárjegyre emlékeztető bilétát, amit minden belépéskor kaptunk elfeledtem leadni az ukrán oldalon. Újdonsült barátom Szergej a határőr bepattant a hátsó ülésre, letekerte a paszat ablakát és a fegyverét kilógatva sec perc utat vágott. Olyan három száz méteren át kellett tolatnom majd ugyanezzel a fegyveres kísérettel mehettünk át a magyar határig. Leizzadtam. Bár ezzel sem lett kárpótolva az a sok fél napos várakozás, amikor Kijevben lefagyott a komputer és e miatt kilométeres sor tornyosult fel az ukrán oldalon. Ennyit határ túloldaláról, az ott élő kedves emberekről, ukránokról, oroszokról és magyar barátaimról, akiknek sosem jutott eszükbe elhagyni a hazájukat.

Hogy mi lesz most.  A fene se tudja. Egy biztos – bármennyire is nehéz elismerni – a kormány most tényleg azt teszi, amit az érdekeink megkövetelnek. Tőlünk nyugatabbra nagyobb a hisztéria, a pánikkeltés, mint amennyi szükséges. Nekünk, szomszédoknak óvatosabban kell fogalmaznunk. Ütközőzónában vagyunk, mint a levegő két a cintányér között. Amerika messze van, a forradalom idején bejöhettek volna, de nem segítettek. Nem kockáztattak egy újabb világháborút. A nagy Oroszország sohasem a demokráciáról volt nevezetes. A nagy medve útjába állni kockázatos. Aki valamennyit is számít a nagy politikában Putyin elé járult, hogy megnézze micsoda szép nagy és hosszú asztala van a Kremlben. Mindenki tudta, hogy az a rengeteg katona a határ mentén élesben gyakorlatozik. S legyen abban az irányban bármilyen rendszer is ténylegesen joggal várhatja el, hogy határai mentén ne állomásozzanak ellenséges erők. Moszkvából vagy Párizsból nézve is más a helyzet. Washingtonból pedig nem kunszt a kardot csörgetni.

Mi itt vagyunk az öreg kontinens szívében, egy átjáró ház kellős közepén. Mint egy komp ország. Gázra, olajra szükségünk van és még arra, fránya erőműre is. Különben visszacsavarhatjuk a régi 25 wattos égőket.

Hogy mit is tehetünk, mit is mást, mint szurkolunk a józanésznek. Valamikor Brezsnyev mondta a harcias időszakában, hogy megvédi a békét akkor is, ha itt kő kövön nem marad. Aztán lecsillapodott.

A mi korunkban nincs alternatívája a világbékének. Egy rossz kompromisszum, egy előnytelen megegyezés is jobb mindennél, mint egy háborús eszkaláció. Vegye be mindenki a nyugtatóját. Csigavér. Jut eszembe a minap háromszor is megnéztem Putyint a zongoránál, ajánlom mindenkinek, szép hangja van, egy lírai dalt énekelt angolul egy nagy társaság előtt. Üzenem neki az a szép alpaka öltöny jobban áll neki, mint a kekibarna katonás dzseki.

Meg még mindig elég nagy ez a bolygó, hogy kényelmesen elférjünk egymás mellett. Erre a rövid kis időre, ami még hátra van.

Exit mobile version