Itt most olvasható Deutsch Róbert főrabbi ajánlása, ezzel méltatta Schwezoffot a megválasztásra a BZSH küldötteinek: ( Időközben két főrabbi már kihátrált az elfogadhatatlan ügyvezető mögül, már csak Deutsch úr az egyetlen aki még hísz benne. Na miért? Teóriák vannak, de azok annyira gusztustalanok, hogy le se merem írni.
Tisztelt elnök úr, tisztelt küldöttgyűlés! Több, mint harminc éve járok a közgyűlésekre, és több mint 30 éve, vagy talán 29 éve ülök itt és vagyok itt ebben a házban. Ismertek, tudjátok, hogy a közgyűléseken nem igen szoktam hozzászólni, talán ez az én hibám talán nem. De most úgy gondolom, hogy muszáj néhány percre szólanom, mert az elmúlt napokban olyan események történtek amelyet szó nélkül nem lehet hagyni. Ismeritek valamennyien a berdicsevi cadiknak rabbi Lévi Jichaknak a tanítását, amikor egy sokat bűnöző, sokat vétkező zsidónak azt mondja, hogy irigyellek téged, erre ő meglepődik rajta ez az egyszerű, sok sok bűnt elkövetetett zsidó és azt mondja: engem, hát miért? Azt mondja, a válasz az volt a cádiktól, mert azt tartják, hogy aki igaz szívvel megtér, annak bűnei, vétkei érdemül tudódnak be és gondold végig, hogy mennyi és mennyi jutalmad lehet a jó Istentől és mennyi érdemed lehet a jó Istentől, hogy ha valóban megtértél. Igen, tisztelt Közgyűlés, a tsuvaról, a megtérésről szól ez a nagyon nagyon régi ismert tanítás. És jól tudjuk azt. Olvastátok, ehhez nem kell rabbinak lenni, de minden egyszerű, nagyszerű zsidó tudhatja, hogy a tsuvo az csupán elhatározás kérdése és egy pillanat alatt véghez vihető. Az út az egy picit rögösebb már, nyilván a megtérés szándékozótól függ,és nagy nagy odaadást és akaraterőt kíván, de mégis úgy tanítják, hogy ha az elhatározás pillanatba, tehát az eleje, amikor azt mondta, hogy most megtértem, most jobb ember, jobb zsidó akarok lenni, ez az sokkal fontosabb, nyilván nem is kellene feloldanom, mert tudjátok jól, hogy miről beszélek, miért kaptam és miért kértem szót. Mert az elmúlt napokban, bocsánat, hogy olvasom, csak néhány skiccet írtam ide, olyan dolgok történtek, amelyet én magam nagyon nagyon szégyellem magam és szomorú vagyok. Mert mire gondolok, mire gondoltam, megosztom veletek. Hogy ha valakinek megadott, minthogyha nekem is szerencsém volt, vagy így történt, hogy egy vallásos zsidó családban nőhettem fel és követhetem, követhettem szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim útját és ez nagyon nagyon szép dolog, mindenki aki így nő fel és így élt és így él gyerekkorától kezdve, de ha valaki nem ilyen családba születik és maga járja be az utat, megtér, ma elhatározza, hogy most megtérek, tsuvat csinálok, amely nagyon nagyon rögös út lehet sok sok buktatóval, de tanul, képezi magát, vallásos zsidó lehet, az legalább legalább olyan értékű, mint jómagam, sőt és a többiek akiknek megadatott, hogy vallásos környezetből, vallásos zsidó családi házból jöhet ki,mert az ő útja sokkal nehezebb volt én úgy gondolom, hogy ez megbecsülendő és mondhatom azt, hogy sok ilyen, aki később lett vallásos, később csinált tsuvát, jobban becsülöm őket, mint lehet azt mondani önmagamat. Ami az elmúlt napokban történt, hogy jónéhányan csak azzal voltak elfoglalva, hogy valami rosszat mondjanak, írjanak egy emberről, aki tsuvát csinált, aki a sok-sok támadás ellenére is végzi és végezte alázattal a dolgát, hagy mondjak csak egy dolgot el. A kántorokat most vendégül látjuk, sok sok neves kántort és minden segítség nélkül szinte ő maga ha kellett elvitte őket sírjához Pozsonyba, vagy intézte az ügyeit, vagy tegnap éjjel kiment a repülőtérre és behozta őket, nem várt ezért dicséretet, vagy skajahot, nem is várhatott, mert a dicséret és a köszönöm helyett csak sok-sok rágalmat és szidalmazást kapott. Még egy percet kérek. Hogy ezt miért mondottam el? Nyilvánvaló, mert én is érintett vagyok a dologban, hiszen a Bethlen téri gyülekezet ajánlotta a Budapesti Zsidó Hitközségnek az ügyvezető igazgató urat és megválasztották. Demokratikus módon, és az én templomomba a chazan, a kántor és vagy az volt, nem tudom mi lesz a jövőben, hogy el tudja e látni, vagy nem ismerem a jövőjét, csak a jó Isten és magam is úgy voltam vele, hogy hétnyolc évvel ezelőtt tartottam tőle. Eljött a templomba és nem engedtem imádkozni. Miután fél évvel utána, vagy három négy hónappal után odaengedtem az omedhoz, nem bántam meg, holnap is odaengedném, mert bebizonyította azt, hogy micsoda alázat, micsoda Istenfélelem, micsoda emberség és micsoda segítőkészség van benne és ez meggyőzőtt engem arról, hogy én jól tettem, hogy akkor engedtem saját magamnak. Sokan rábeszéltek, hogy miért, nem engedtem, majdnem fél évig, utána odaengedtem az omedhoz és ő lett a sliach … a közösség küldötte, tsuvot csinált és egy megtérést, egy visszatérést a zsidósághoz, mindig minden nap, ma is lehet tenni, most ebben a percben és azt úgy kell elfogadni, hogy ő már megbánta bűneit, most ebben a percben aki most akarja megtenni és úgy szeretne élni, hogy jobb ember, jobb zsidó legyen és a közösséget, a zsidóságot szolgálja. Köszönöm szépen.
Deutsch Róbert főrabbi tényleg nem olyan gyakran hallatja a véleményét. Most azonban megszólalt, és a korábbi önmagával szemben egy szépen hangzó méltatást írt a közösségében ténykedő jelöltről. Felszólalásának a lényege érdekes: van egy ember, aki nyakig merül a bűnökben, majd megbocsájtást kér, és mi, egy ősi tanítás szellemében, nemcsak elfogadjuk, hanem még a javára is írjuk.
A keresztényi megbocsájtás szelleme a zsidóság tanaiból ered. Büszkék vagyunk erre a nagyvonalúságunkra. A nagy kérdés, hogy mi vagyunk hivatottak szemet hunyni az elmúlt évek történései felett? Ezt valóban honorálnunk, értékelnünk kell e a jövőben?
Volt, ami volt, fátylat a múltra – mondotta a főrabbi úr. S lám, ez az ember szó nélkül mindent szorgalmasan vállára véve elintéz. Dicséretes.
Ám szerintem, ezek a szép, akár nekrológként is eladható mondatok, engem és sokunkat még nem győztek meg arról, hogy Schwezoff Dávid a mi emberünk. S pont éppen Ő kell nekünk a hitközség élére. Nagy lelki és erkölcsi szegénységre vall, ha ezt zokszó nélkül elfogadjuk. A főrabbi úr hivatalból ilyen megbocsájtó, nem is lehetne más. Neki ez a dolga, neki ezt a szellemiséget, békességet kell sugároznia.
Közben arról se feledkezzünk meg, hogy akik Dávid mögött felsorakoztak, milyen érdekkapcsolatban, milyen érdekszövevényben, hálóban rekedtek. A nem közszereplőkről, jól megrajzolt és mindannyiunk által már ismert, de szeméremből, ostobaságból ki nem mondott gazdasági összefonódásokról is szólhatnék. Sokakat megbánthatnék és meggyanúsíthatnék, de nem teszem. Minek, hiszen a zsidóság saját problémáit mindig is képes volt egymásközt megszüntetni, felszámolni. Már így is a kelleténél többet rágtuk a gittet a nagy nyilvánosság előtt.
Itt az ideje, hogy a fiatalember önként, saját belátásából, ha erre természetéből adódóan még képes, belássa, egy tollvonással nem lehet mindent eltörölni. Lehet még hasznos tagja a gyülekezetnek, de a jelenlegi helyzetben a magyar, a pesti zsidóság nem kér belőle.
S ha nem mond le, akkor mindent megteszünk az eltávolítására.
Egyébként főrabbi úr a hétre ígérte, fogad és leülünk a készülő könyvem okán a témát kibeszélni. A telefont nem nyomta ki a megadott időben viszont egész nap nem vette fel hiába hívogattam. Igaz a könyv az” egyházasság-szédelgőről” így is megjelenhet.
