Rendkivüli közgyűlésre készül a Magyar Újságíró Szövetség. Ebben a helyzetben most csupán videós ZOOM rendszerben ülünk majd a képernyő elé.
A szövetségnek 1969 óta tagja vagyok tagja , immár csak megszokásból és most mint a vidéki küldöttek egyike, egyetlen saját szavazatommal belekotyoghatok majd a vitába. Napirendre tűzték a szövetség egyetlen jelentős vagyonának, a Tihanyi üdülő sorsát, a kérdés eladják e vagy meghagyják a családi ezüst utolsó darabját. Nem aggódom a döntés miatt, a szövetség kényszerpályán van, a demokratikusnak mondott szavazási procedúra egyszerű színjáték. A cél, hogy megosszuk a felelősséget. Fog ez menni, mint a karikacsapás.
Hiszen akkor se volt nagy ellenállás amikor a szövetséges legikonikusabb épületét az Andrási úti székházat, palotát verték dobra. Akkor se hezitáltak amikor , a Síófoki Széplaki Interpress üdülőt kényszerültek eladni. Szerintem a Tihanyi ingatlan után nemsokára a Vörösmarty utcai ház is eladósorba kerülhet. Ez a leépülési folyamat tulajdonképpen teljesen természetes, hiszen a rendszerváltozás óta maga a szövetség is leszállóágba került. Önmaga foglya lett. A tagság elöregedett, a szövetség érdekképviselete és a korábban is csak a fővárosiaknak nyújtott extra szolgáltatások folyamatosan megszüntek. Egyetlen kormánnyal se próbáltak kapcsolatot teremteni. A folyamatos ellenzékiségünkkel, a kicsinyes belső acsarkodásunkkal , az egyre csökkenő taglétszámmal máig is képtelen eldönteni a vezetés, hogy pártként, szakszervezetként esetleg kamaraként működjünk e.
Igazuk lehet azoknak akik szorgalmazzák az utolsó üdülő eladását, hiszen a fenntartása óriási teher és gazdaságtalan. Igazuk lehet azoknak akik ellenzik, mert egy bizonyosan motivált kör erőlteti az értékesítést. Megy a vérre menő vita a belső szakmai oldalakon, s jómagam szinte mindenki véleményét megfontolandónak tartom. Na, meg a kell is a pénz, üres a kassza, nincs már állami támogatás. Fájó viszont, hogy ez a csaknem egy milliárd forint is gyorsan elszáll egy nem is igen működő szövetség fenntartására, az adósságok rendezésére.
A hetvenes évek elején a még Népköztársaság úti palotában volt az újságíró iskola. Akkoriban végeztem ott és a lányom csaknem 25 évvel később ugyancsak ott tanult a rádió tévé szakon Szegvári Katalin osztályában. Több éven keresztül jártam azt a házat keresztül kassul tehát érzelmileg is kötödtem ehhez. A széplaki üdülő eladása is meglepett, fiatalságom legszebb nyarait töltöttem ott családostul. Egyszer Tihanyban is nyaraltunk. Számunkra mint vidéki tagoknak ennyit, semmi többet nem nyújtott a szövetség az évente változtatott újságíró igazolványon túl.
S, ami tragikus a több mint egy évszázados újságíró szövetség fennmaradása egyre bizonytalanabb. Éppen 10 esztendeje megpályáztam az elnöki címet, nem sok eséllyel, az a szűk fővárosi elit amely már régóta bebetonozta magát az elnökségbe nem hagy érdemi beleszólást a tagságnak. Őrzik a pozicióikat, s már az se zavarja őket, hogy az ország legnagyobb kiadójában már egyetlen tagjuk se lehet. Tulajdonképpen velem együtt a tagok zöme már nyugdíjas, s messzi távolban nem jut semmilyen publikációs lehetőséghez. Kizártak vagy kizártuk magunkat a média világából.
Ha tudni akarják elárulom – magam is a Tihanyi ingatlan eladására voksolok. Persze nem minden áron. S a befolyó pénzból rögtön vehetnének legalább 20 négy évszakos apartmant Széplakon , amelyet úgy a tagságnak mint idegennek jó áron kiadhatnánk.Hosszú távon ez jövedelmező lehet mindannyiunknak, s a családi ezüstöt aranyozottra cserélnénk.
