Van egy súlyos rádiómániám – oda vagyok ezekért a beszélő dobozokért. Valamikor nagyon nagyon régen amikor apám ágya mellett még egy öreg Orion recsegett egy kedves ismerősünk aki éppen katona volt megajándékozott egy kristálydetektoros kütyűvel. Hiába is magyaráznám a fiataloknak – ebben volt egy üveg alatt egy kristály, s azt kellett birizgálni, s ha eltaláltam amit kellett a fejhallgatóban bejött a Kossuth rádió középhullámon. Ez maga a csoda volt.
Majd a külföldi rokonok elárasztottak a zsebrádiókkal – ezekkel ma se tudok betelni. Közben a nyolcvanas években már Bécsben megvettem azt a picit ami a fülhallgatóba volt beépítve. Mi sem természetesebb, hogy az első Trabantomban már volt egy Videoton rádió – ami után fizetni kellett előfizetési díjat a postának. Ma a kínai piacon már annyi kis és nagy rádiót szereztem be, hogy hamarosan megnyithatom a szantográf rádiós boltot.
Egy öreg bácsi bőrkötéses készülékét azért kunyeráltam el, mert az amerikai halálsávot is vette – bejött rajta a mentő és a tűzoltóság hírforgalma is. Ma már ez a garázsomban a végét járja – nincs szívem kihajítani a házi múzeumomból.
És akkor most meglátom ezt a földönkívüli csodát – ezt a kis retro-dobozt a miskolci médiamarktban. Ugye milyen aranyos. S, hogy milyen is az ember – amikor ilyen volt a kis zsebrádióra áhítoztunk, most hogy ezek mennek ezt sírjuk vissza.
Tessék ezt úgy érteni – hogy nem csak a rádiózásban vagyunk ilyen szeszélyesek.
szantograf.hu
