A nyolcvanas években egy délutáni szunyókálásomat egy éles szirénázás zavarta meg. Őrjítően bőgött a Gyöngyvirág utcában a villanyoszlop tetején rozsdásodó szerkezet. Ha meglátom mindig eszembe jut az a pillanat. Hiszen igazából csak a háborús filmekből ismertem ezt a hangot. No, meg Németországból, pontosan Saarbrückenből ahol mindig is szokás volt szerda délelőttönként a sziréna próba. Nálunk még az úgynevezett morgó próbák se nagyon gyakoriak. Tehát megeshet az a szégyen, hogy ha szükség lenne rájuk némák maradnak. Mindenesetre amikor meghallottam a szomszéd utcából jövő vijjogást nem voltam valami nyugodt. Jönnek az imperialisták s nyomukban a rakéták és a bombázók – gondoltam.
Mit tehetünk ha helyzet van? Felkészültünk e a legjobbra és a legrosszabbra? A címét se árulom el, de a lényeg, hogy ebben a témában búsongok az e heti jegyzetemben.
Biztos van óvóhely és elegendő férőhely – reménykedjünk ebben. S bizakodjunk abban, hogy a második világháború volt az utolsó a történelemben. Már csak azért is mert az unokám történelem könyve már így is elég vaskos. Nem is nagyon férne bele egy újabb fejezet. Az utolsó.
Tehát a jegyzet ezen a héten, tessék figyelni!
Még egyszer nem írom le.
