Immár lassan tíz éve, nem volt ütő a kezemben. Bár máig is megvan a pingpongasztalom, csak kerülgetjük. Nincs is már kivel összemérni a tudásomat. Összehajtva árválkodik a házunk alagsorában. Ahányszor csak ránézek eszembe jut micsoda asztalitenisz csatákat vívtunk még itt nemrégiben. Számomra ez és a tenisz volt amit erős amatörizmussal, de nagyon lelkesen szorgalmasan műveltem. Igazából mindkettő erősen egyéni, látványos sport még ha párosban is üzzük. Ha győztem magam vállát veregetem, ha vesztek nincs kit okolnom.
Nos, mindez arról jutott eszembe, hogy most került a kezembe ez a harmincas években készült kép. Kalandos úton jutott hozzám, s aki megosztotta megesküszik rá, az asztal baloldalán látszó fiú drága édesapám. Lehet. Edelényben a házuk udvarán tákolták össze ezt a speciális sportasztalt. Talán heten voltak testvérek sok szomszéd gyerekkel tehát reggeltől estig párosozhattak. Megmosolyogni való a háló és az űtőjük se hiszem, hogy stiga, balsa fából. Egyébként kevesen tudják, hogy alig 15 esztendősen tettem le a játékvezetői vizsgát. Máig is őrzöm az igazolványomat, sokáig ez jelentette a belépőmet a focimeccsekre is. Játszottam és meccseket vezettem. Sok Bíró Sándor versenyen a Vigadóban akár három napon át is ott álltam az asztal mellett. Számoltam, bíráskodtam. Még Faházy Janinak is. Emlékszem, egy rövid beadáskor Jani úgy ugrott be, hogy fellépett az asztalra. Simán felszaladt, az asztal nem billent meg és beejtette a labdát. Leiizadtam, most aztán mi legyen, mi van ha a játékos fellép az asztalra? Döntenem kellett. Már nem tudom mit is tettem, csak azt, hogy Szloboda Pista bácsi megmentett….
Hogy pingpongoztam e Édesapámmal? Nem . Sose tudtam meg, hogy jól forgatta e az ütőt. Még csak 12 esztendős sem voltam amikor elhagyott, elhunyt. Viszont megtanított sakkozni, a vállalati játékkészlettel. Abban azt időben ugyanis a begyüjtési hivatal dolgozói nem csak sakkot, de még gramafont és lemezeket is kölcsönözhettek. Élt még a szakszervezet.
