„ÉN LÁZADÁSRA ÉS ELLENÁLLÁSRA VAGYOK BEÁLLÍTVA. MINDENKI NEM ÉLHET ÍGY. SZERENCSÉS EMBER VAGYOK. A SZABADSÁGHIÁNY ÉS AZ ELKERÜLHETŐ SZENVEDÉS LÉTE HIDEG DÜHÖT, KESERŰ GÚNYT VÁLTOTT KI BELŐLEM MINDIG. A RÉSZVÉT – AMINT A FRANCIA FORRADALOM ÓTA TUDJUK – NEM ÁRTATLAN ÉRZÉS.” (TGM)
74 évesen, hosszú betegség után meghalt Tamás Gáspár Miklós erdélyi származású magyar filozófus, a Kádár-rendszer földalatti ellenzékének tagja, a rendszerváltás egyik fontos alakja, konzervatív-liberális országgyűlési képviselő, majd a nyugati marxista irodalom közkedvelt szerzője, az egyik legjobb magyar publicista. A halálhírt a Litera jelentette be.
Magyarok és románok együtt és külön
Tamás Gáspár Miklós (többnyire csak TGM vagy az ismerőseinek Gazsi) 1948. november 28-án (Friedrich Engels születésnapján), vasárnap született Kolozsváron, Krausz Erzsébet műtősnő, a Romániai Kommunista Párt egyik alapítójának és Tamás Gáspár író, újságíró, a Kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi igazgatójának egyetlen, kései gyerekeként.
A szülei kommunista aktivistaként többször börtönt is kaptak, a zsidó származású anyja a börtönbüntetés miatt úszta meg, hogy deportálják Auschwitzba, ahol megölték TGM anyai nagyanyját, nagybátyját és nagynénjét is. A háború után a család karriert csinálhatott volna a Pártban, de kiábrándultak, és TGM azt mondta, már tinédzserként sem voltak illúziói a rendszerről. „A legkorábbi gyerekkori emlékem az, hogy roppant magas bőrkabátos bácsik bejönnek éjszaka, fölgyújtják a villanyt, és elmennek az apámmal, de szerencsére visszaengedték” – mondta 1989-ben a Valóságnak TGM, akinek gyerekként a BBC-t kellett hallgatnia és a hallottakat visszamondania az apjának.
Elmondása szerint egy másfél szobás lakásban laktak, az apja a műveit egy kifűthetetlen, átalakított verandán írta, a kis Gazsinak pedig a konyhában volt kartonfüggönnyel elkerítve az ágya. Kb. 10 évesen barátja volt Kós Károlynak, iskola után sokszor mesélt neki az idős, unatkozó építész. 12 évesen járt utoljára focimeccsen, a hivatásos sport sosem érdekelte. Kisgyerekként mozdonyvezető, majd sarkkutató szeretett volna lenni, később pedig hegedűs, de hamar belátta, hogy a zenéhez nincs elég tehetsége.
Az apjára 2014-ben így emlékezett: „Apa nem volt jelentős író. Nem volt nagy író. Azért írt, mert olyan nagy formátumú ember, mint ő, a magyar huszadik században csak művész lehetett, minden más ambíció alacsonyrendű volt, alárendelve a haszon vagy a hatalom szánandó követelményeinek. Szabad ember, jó ember csak művész lehetett, márpedig ő szabad ember volt, jó ember volt, ráadásul éles elmével, pazar humorral és ezerféle tehetséggel megverve. Kitűnően hegedült, nagyszerűen rajzolt és festett, félelmetes pókerjátékos volt (egy iskolai kiránduláson, a vonaton elnyerte a tanáraim összes pénzét, s amikor revansot adott, a félévi fizetésüket, persze elengedte az egészet) és virtuóz sakkozó, elképesztő volt kézügyessége és mechanikai, no meg matematikai készsége, még az enyémnél is jobb szövegmemóriája, magyar nyelvtudása egyedülálló – jellemző módon a Magyar Nyelvőr közölte róla a legelismerőbb tanulmányt – , elbűvölő társalgó és adomázó, raconteur és tréfamester, messze földön híres szerkesztő, kiváló színigazgató. Csak úgy fél kézzel vetett oda latin nyelvű Horatius-pastiche-okat, remekül főzött, jól lőtt célba, minden sportban kitűnt (profi bokszból élt egy időben), tévedhetetlenül tájékozódott a rengetegben térkép és iránytű nélkül, a zsebkésével javította meg ismerősei zsebóráját. (A szövegmemórián kívül mindebből az égvilágon semmit nem örököltem.)”
Arra a kérdésre, hogy hogyan szerezte a páratlan memóriájával párosult, legendásan nagy műveltségét1, TGM azt mondta, az egész család könyvmoly volt, és még időskorában is többnyire drága, külföldi könyvekre költött. Gyerekként segítenie kellett a szüleinek bevásárolni, de a romániai hiánygazdaságban az 1960-as években is jegyrendszer volt, ezért órákat kellett sorokban töltenie, közben pedig vitte magával a sámliját és tanult. Sokat is betegeskedett, így leginkább otthon olvasott.
16 évesen már filozófus akart lenni. „Engem úgy izgatnak fel a filozófiai könyvek, mint másokat a krimik” – mondta. (Ugyanabban az interjúban egyébként Raymond Chandlert nevezve az egyik kedvenc szerzőjének, akiről Vajda Mihálynak 1973-ban levélben azt írta: „teljesen mellőzi a »lényeget« (az izgalmas krimi-cselekményt) és minden erejét az alaptalan keményfiúskodás nyelvi tic-jeinek ábrázolására fordítja. Valamint nem rejti véka alá, hogy az egész hülyeség. Továbbá – persze – istenien tudják egymást verni, néptelen erdei utakon, éjszaka, némán, figyelmeztetésképpen. Nagyon jellemző: vállalja azt, amit kigúnyol. De kigúnyolja. Ebben a klauzulában rejlik nemzedékem maga-mentsége. Nem sok.”)
Érettségi után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre ment filozófiát tanulni, ahol Bretter György is tanította. A Bukaresti Egyetemre is járt klasszika-filológiára, 1968-ban ott volt, amikor az egyetemen Charles de Gaulle nagy beszéddel állt ki Nicolae Ceauşescu mellett. „Azt hiszem egyébként Bukarestben lettem magyar. A görög szószedet mellett Majtényi Erik atyai barátom könyvtárában Zrínyit és Gulyás Pált és Sinkát olvastam, székely cselédlányokkal és a Szőlőhegyi úti – Soseaua Viilor – magyar református egyházközség őrültjeivel és a Petőfi Ház dzsesszklubjának meghittjeivel vitattam bethleni gróf Bethlen Miklós nézeteit a Semmiről…” – mondta 1989-ben a Valóságnak.
Kisebbségi vélemény
1972-ben lediplomázott, majd az Utunk irodalmi hetilaphoz került, de 1974-től változóan szigorú publikációs tilalom alatt állt, többnyire korrektorként dolgozhatott. 1975-ben jelent meg Erdélyben az első esszégyűjteménye, ami Magyarországon vélhetően a budapesti iskola tagjainak említése miatt nem kerülhetett forgalomba. A Magyar Műhelyben Hanák Tibor az egyébként elismerő kritikájában szóvá tette, hogy TGM „annyira más, mint a többi, hogy minduntalan elkülönülését, elszakadását érezzük azoktól, akikkel tulajdonképp szót kell értenie. Könyvének azt a címet adta, hogy »A teória esélyei«. De milyen társadalmi esélye van annak a teóriának, mely nem veszi tekintetbe a társadalmat, saját közönségét, hanem szívesen húzódik hermetikus világokba. […] »Kísérlet rekonstrukcióra« című írását teleszórta görög szavakkal, van benne öt soros görög idézet görög betűkkel, latin kifejezések, német szavak, mondatok, köztük egy nyolc és egy húsz soros német szöveg (magyar fordítás nélkül), amit nem biztos, hogy minden olvasója megért, és nem is esztétikus tipográfiai eljárás ez, sem pedig indokolt egy öt és fél oldalas cikkben, mely különben sem adhat kellő kifejtést, legfeljebb a téma felvetésére alkalmas.” A marxista fogalomkészletről direkt tudomást sem vevő TGM-nek 1977-ben még kiadták a Descartes-fordítását (A módszerről), aztán egy jó darabig semmit.
„Számomra – szerencsémre talán – a baloldaliság a hatalmon lévő posztsztálinista »állampártokkal« és a hivatalos marxizmus-leninizmussal szembeni gondolkodást és szellemi cselekvést jelentette világéletemben (már ameddig léteztek). […] Függetlenül akkori és későbbi intellektuális kalandozásaimtól, a »valóságosan létező szocializmus« éveit bizonyos tekintetben vakon éltem végig, álláspontom harcias volt és polemikus, tárgyilagosságra és megértésre nem nagyon törekedtem. Utáltam és gyűlöltem a rendszert, elfogulatlanságot nem vártam magamtól. Ifjúságom »polgári« társai erről nagyjából azt hitték, hogy az antikommunizmus is kommunizmus (legalábbis az enyém), ez fölháborított, de már jó ideje értem, hogyan gondolták” – emlékezett vissza erre az időszakra TGM 2019-ben.
A hetvenes évek Kolozsvárjának hangulatáról később az A punga című cikkében írt érzékletesen, egy 1989-es interjúban pedig azt mondta: „Romániáról az embernek leginkább a hajnali pályaudvarok és féldecik jutnak eszébe. És a katonaság.” A Szocializmus, kapitalizmus és modernség című esszéjében pedig a kor félfeudális viszonyait magyarázva felidézte, hogy: „a hetvenes években egy ízben Romániában a hegyekben egy parasztember kezet csókolt nekem, mert »városi nadrágot« viseltem”.
Egyszer bevitte a Securitate is, hogy ráijesszenek, és mivel ezután ellehetetlenült, 30 évesen kénytelen volt Magyarországra költözni. „Engem a demokratikus ellenzék tagjának a Securitate nevezett ki” – fogalmazott a Kádár-korszak ellenzékéről szóló filmben.
A Valóságnak 1989-ben ezt mondta arról, hogy az Utunk szerkesztőségéből többen kérdőre vonták, amiért – szerintük önzően – visszautasította egy, Ceauşescut éltető cikk megírását: „Nem lehetett azt a provincializmus elleni harcot, amit mi többedmagunkkal elkezdtünk, tovább folytatni anélkül, hogy az ember árulóvá ne vált volna. Ezt pedig nem óhajtottam, és a dilemma elől eljöttem.” 2007-ben erről az időszakról azt mesélte: „Rossz volt annak a miliőnek a mikrovilágában benne élni, amelyben a Securitatéról és a kivándorlással kapcsolatos, az útlevélről és papírokról és űrlapokról való beszéd minden egyéb témát háttérbe szorított.”
„Én viszonylag jó kedélyű ember vagyok, de hát ez az ifjúság azért szörnyű volt. Ott pusztultak el mellettem, velem szemben. Ki belehalt, ki beleőrült, kiből szörnyeteg lett. Nem kevesekből. Elnézem néha rémülten, hogy Magyarországra elkerült erdélyi kollégák miket művelnek, miket írnak, miket gondolnak, és egész félelmetes dolgok vannak köztük” – mesélte a 73. születésnapján.
Az apja 100. születésnapjára írt Apa száz éve című írását így zárta: „Az utolsó tette az volt, hogy kilökdösött engem Romániából 1978-ban, amikor ott már egyértelműen csak a börtön várt rám. Eljöttem Budapestre, úgy érezte, nincs több dolga, és meghalt. Meghalt apa.”
TGM 2021-ben azt mondta, könnyebben mehetett volna Párizsba, mert élt ott egy nagybátyja, aki a Renault gyárában volt munkás, és az akkori szabályok alapján az elsőfokú rokonához két hónap alatt kimehetett volna, Magyarországra viszont négy évbe tellett átjutnia. „Gondoltam, én magyarul írok, és ameddig lehet, mert mégiscsak van egy másik hely, ahol lehet ezt csinálni, nem csak otthon, hanem Pesten is, akkor próbáljuk meg” – mondta.
A pesti filozófiai életről 1991-ben ezt írta: „Megismerkedtem én a későbbiekben sok nagyszerű emberrel – hadd dicsekedjem: Pilinszkyvel, Weöressel –, de az egykori Lukács-körben találkoztam avval a műveltséggel, avval a civil kurázsival, avval a világra nyitottsággal, amelyet oly fájdalmasan hiányoltam romániai beszorítottságomban, és ott találkoztam először a rendszer olyasféle ellenzésével és bírálatával, amely a változatosság kedvéért eszméket is tartalmazott.”
Az utópia kockázata
Csakhogy itt sem volt nyugta sokáig: 1981-ig az ELTE munkatársa volt, de politikai okokból (mivel írt a legfontosabb szamizdatba, a Beszélőbe) elbocsátották, és ugyanebben az évben kiutasították Romániából is. Később így értékelte a korszakot: Romániában azért üldözték, amit nem volt hajlandó csinálni, Magyarországon azért üldözték, amit csinált.
Innentől nélkülözött, előfordult, hogy nem volt mit ennie, olykor feketén vállalt fordításokat. Jól dokumentált, hogy 1983-ban egy ELTE-n tartott beszélgetésen a közönség soraiból felállva odament az őt felemlegető, hírhedt miniszterhelyettes mellé, és azt mondta, „csak megismételhetem Tóth Dezső szavait: »valamikor én is egyetemi előadó voltam itt, bár az lennék most is«”, amit nagy taps fogadott, hiszen mindenki tudta, hogy politikai okokból rúgták ki.
„Ezzel pedig annyit és csak annyit értek el az illetékes elvtársak, hogy Gazsi abbahagyta a német romantikus filozófia kutatását, és minden erejét a reálisan létező szocializmus (akkor még anarchoszindikalista irányultságú) szételemzésének szentelhette. Ennek maradandó értékű eredménye olvasható A Szem és a Kéz című, 1983-ban szamizdatként megjelent röpiratában” – emlékezett vissza 2008-ban egy tanítványa, Márton László író. TGM az említett szövegben többek között azt írta: „minél nagyobb baj valamely társadalomban a politikai passzivitás, annál jobb az a társadalom; minél közömbösebb az emberek gyakorlati és tevőleges részvétele a politikában, annál rosszabb”.
„Kilenc esztendeig felelgettem a reformszocialista hatóságok kérdéseire, amelyek azt firtatták, miért nincs föltüntetve munkahely a személyi igazolványomban. Az egyik hatóság – az igazoltató reformszocialista rendőrőrmester – kérdőre vont, amiért a másik reformszocialista hatóság – pártközpont, Művelődési Minisztérium – lehetetlenné tette, hogy az egyik hatóságnak kielégítő választ adhassak. Ezt nagyon untam, és estefelé kerültem a pályaudvarokat és aluljárókat, nehogy a reformszocialista államrend (utólag eszményített) őreivel vitatkozzam erről a paradoxonról” – írta 1991-ben.
De a karrierje csak átmenetileg tört meg: 1986 óta a Columbia, az Oxfordi Egyetem, az École des Hautes Études en Sciences Sociales, a Chicagói Egyetem, a Georgetown Egyetem, a Yale, a New School, a Dickinson College, a CEU és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára, a Wilson Center, a Wissenschaftskolleg zu Berlin, a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen vendégkutatója, 1989 és 1991 között pedig az ELTE docense (20 évvel később ugyanitt tartotta a Guy Debord-ról, 1968-ról, a szituacionizmusról és a második avantgárdról szóló előadás-sorozatát), utána meg pár évig az MTA Filozófiai Intézet igazgatója volt.
Morális forradalom
A filozófus amerikai és angliai tartózkodása alatt jobbra tolódott. A magyar szabadelvűség hagyományát Deák Ferenc, Eötvös József és Asbóth János nyomán folytatta volna, és ekkoriban sokat hivatkozott Leo Straussra, Friedrich August von Hayekre és Michael Oakeshottra, a legveszélyesebbnek pedig Max Weber filozófiáját tartotta.
„Sokat szidtuk a Kádár-rendszer apolitikus átlagpolgárát. Nincs azonban számunkra fölemelőbb és magasztosabb, mint a cívis kiáltása: hagyjanak békén! Minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb szükséges közügyi aktivitás, a »militantizmus« bukása: ez volna jelenlegi erőfeszítéseink értelme. Nem Periklész és Desmoulins közvetlen demokráciáját, nem az anarcho-szindikalizmus szüntelen politizálását akarjuk. A Kádár-rendszer időleges sikerének az volt a titka, hogy – bár torzan, hamisan és őszintétlenül – lehetővé tette, hogy a magánember úgyszólván nyugalomba vonuljon a parancsuralmi mozgósítottság állapotából. Ebből nem a permanens forradalom a kiút. Elég négyévenként politikai izgalomba jönni” – írta a Beszélőben 1989 elején megjelent Búcsú a baloldaltól című esszéjében.
„Én legalább annyira konzervatív vagyok, mint amennyire liberális, méghozzá annak az új konzervativizmusnak az értelmében, amely a II. világháború után fejlődött ki az angolszász országokban. Liberalizmus sokféle van. Én ennek egy jól körülírt változatát képviselem, amely – ha úgy tetszik – a liberalizmus jobb oldalán található, s amelynek a lényege: szkepszis az emberek megismerőképességével kapcsolatban” – nyilatkozta az Új Magyarországnak 1991-ben.
A konzervatív fordulatát – ami egyébként többek között Kis János filozófust is bosszantotta („Nem volt világos, hogy mennyi belőle a meggyőződés, és mennyi a póz.”) – TGM évtizedekkel később azzal magyarázta, hogy az akkori, harmadik világban zajlott forradalmak idején ellenszenvvel nézte a baloldali (és single issue) mozgalmakat, amik kombinálták „a szociáldemokrácia és a radikális forradalmiság legrosszabb vonásait” (elméletellenességben, eltúlzott egalitarizmusban stb.), mert mindazokat a hibákat tartalmazták, amiket ő Rousseau-ban vélt fölfedezni. „Akkor azt gondoltam, hogy az én spontaneista preferenciáimat jobban szolgálja a tradicionalizmus, mint a megkonstruált és utópikus forradalmiság. Tehát így csúsztam bele egy libertárius baloldali álláspontból egy libertárius jobboldaliságba” – mondta.
A Kádár-korszak demokratikus ellenzékének egyik legismertebb és legnépszerűbb tagja lett, 1985-től rendszeresen beszélt a Szabad Európa Rádióban és a BBC magyar adásában, az antinacionalista kisebbségvédelem emblematikus alakja volt. Kis János évtizedekkel később úgy emlékezett, hogy „’84-ben vagy ’85-ben Tamás Gazsi egy négyszemközti beszélgetésben felvetette, hogy politikai szövetséggé kellene szerveződni”, de a későbbi első SZDSZ-elnök még nem tartotta időszerűnek a szervezetalapítást, a kérdés 1988-ig nem is került elő újra.
TGM 1985-ben felszólalt az ellenzéki csoportok monori találkozóján, vitába szállva Csurka Istvánnal. Ugyanabban az évben a fővárosban szerveződő ellenzék az akkori belvárosi (Budapest 14.) választókerületében független jelöltként elindította a választásokon, de csalással és hatalmi eszközökkel megakadályozták, hogy felkerülhessen a jelöltlistára. 1987-ben egy brit tévécsatorna kelet-európai ellenzékiekkel foglalkozó dokumentumfilmjéhez adott interjút Budapesten.
Nagy Imre halálának 30. évfordulóján, 1988. június 16-án is beszédet mondott. Utólag azt mesélte, hogy a titkosrendőrség olyan rosszul tájékozott volt, hogy több társát is bevitték már reggel, de ő kimaradt, pedig ő volt a kijelölt szónok. (Annak is kiváló volt: egyszerű, rövid, hatásos, jó értelemben populista, lázító mondatai voltak, ügyesen beiktatott hatásszünetekkel.) TGM később az AFP-nek elmondta, hogy éppen a beszéd felolvasására készült, amikor hat rendőr vetette rá magát, megbilincselve elhurcolták, a tömeget pedig könnygázzal próbálták szétoszlatni.
A Fekete Doboz felvételén is látszik, hogy mellette Kis János és Orbán Viktor ellen is erőszakkal léptek fel a rendőrök. TGM utólag azt is elmesélte, hogy a rendőrőrsön is gyomorszájba vágták, amikor Hodosán Róza védelmére kelt.
Személyes ügy
A rendszerváltás előtti időkről több mint 30 évvel később azt mondta: „Volt akkor egy angol feleségem, és két angol gyerekem. Ekkor viszont úgy gondoltam, hogy itt magyar demokráciát kell építeni, és inkább visszajöttem. Érdekes ügy volt, amit demokráciának képzeltünk egy pillanatra, mondjuk így. Viszont ráment a családi életem.”
Összesen háromszor nősült, élete egyik legrosszabb időszakának tartotta, amikor 28 éves korára tönkrement az első házassága, ettől évekre súlyos depresszióba esett. Négy gyereke született, a nagyobbik lányának Roger Scruton volt a keresztapja, a kisebbik fiáé Charles Moore, a Spectator és a Daily Telegraph főszerkesztője, Margaret Thatcher hivatalos életrajzírója.
TGM évtizedekig reformátusnak vallotta magát, de bohémnak is: rendszeresen járt házibulikba, étkezéskor rendszeresen ivott bort, kocsmázni járt (de be nem rúgott), és pipázott meg szivarozott (43 évig).
Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
1988 és 1990 között a Szabad Demokraták Szövetsége ügyvivője volt, 1990 elején az SZDSZ jelöltjeként Budapest 14. választókerületében az ott visszahívott és lemondott képviselő helyén bejutott az egypárti Parlamentbe. 2019-ben azt mondta, sosem felejti el az őrök tekintetét, amikor kénytelenek voltak beengedni őt a kapun.
1990. március 24-én arról írt a Beszélőben, hogy az SZDSZ liberalizmusa mélyen gyökerezik a magyar liberális hagyományban, és minden versengő párt előtörténete így vagy úgy a Horthy-korszak ellenzékéhez vezethető vissza, „legalábbis színleg”, csakhogy:
„HA NEM AZ SZDSZ GYŐZ A VÁLASZTÁSON, MEGJÓSOLHATJUK, HOGY ITT NEM LESZ JOGAINAK BIRTOKÁBAN LÉVŐ ELLENZÉK, TEHÁT NEM LESZ DEMOKRATIKUS KORMÁNY SEM. […] MUCSA ÉS FÉLELEM – VAGY SZABAD DEMOKRATA TÖBBSÉG. NINCS HARMADIK ÚT.”
A cikk felháborodást keltett, Kis János pártelnök válaszolt rá: „Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni.”
2018-ban TGM már így értékelte az ügyet: „a Mucsát természetesen nem az országra (tehát például magamra) értettem, hanem arra, ha a kisgazdák, satöbbi hatalomra kerülnek. Magyarország nem mucsaibb, mint bármely ország, mert minden ország szörnyű, mint ahogy minden állam is az. Az emberiség mint olyan, elég borzalmas.” Hogy mit jelent a mucsaiság, arról ezt mondta: „Vidékiességet meg elmaradottságot. Por és sár. De egyébként pontosan ugyanilyen mucsainak tekintem ezt a szervetlen, mesterkélt, provinciális nyugati másolatot, ami uralkodik a budapesti társadalmi élet bizonyos szakaszaiban. Mi vidékibb, mint az utánzás? Az a legvidékibb. Úgyhogy a kozmopolita mucsaiság szintén rendkívül jelentős szerepet tölt be az életünkben, enné meg a fene. A rendszerváltás idején pedig illúzióim voltak. Azt gondoltam, hogy mindenféle fényes modernizációk fognak lejátszódni, hacsak meg nem tapad Torgyán József és a hozzá hasonlók. De nem lett volna fényes akkor sem, ha ők nincsenek. Lengyelország és Csehország se jobb nálunk sokkal, pedig ott kezdetben mindenféle demokratikus géniuszok kerültek az élre. Úgyhogy ezt is rosszul láttam.”
A sötét reakció
2000-ben így emlékezett vissza arra, mekkora csalódást okozott neki az 1990-es év: „1990. januári megválasztásomról a Stern német magazin evvel a címmel számolt be: Gazsi, wir lieben Dich – ezt egy transzparensről fordították le, amellyel választóim ünnepélyesen bekísértek az Országházba. Négy-öt hónappal később az általános választásokra készült plakátjaim fényképe (fekete festékkel jelképesen kiszúrt szem, horogkeresztek és Dávid-csillagok) a The Economist címlapján jelent meg, hogy tudassa a világgal: megvan még a régi jó Kelet-Európa, amelyet a sablonos antifasiszta filmek hirtelen időszerűvé vált ósdi paneljaiból a matinék minden látogatója ismert Dundee-tól Chichesterig, Tijuanától Anchorage-ig. A halálos fenyegetések miatt gyermekeimet rendőröknek kellett őrizniük.”
A szabadon választott parlament első ülésén Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ nevében benyújtott egy, a NATO-hoz való közeledésről szóló javaslatot, amit az akkori kormánypártok a felvetést korainak tartva elutasítottak, viszont megszavazták „a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről” szóló határozatát.
