Úgy jó másfél évtizede öregségem virágzásában alapítottam meg a Gráfot. Gondoltam, ha majd kicsavarják a tollat kezemből és többé nem oszthatom meg a gondolataimat a papíralapú újságokban legyen hol írnom. Hiszen jó ötven éve már, hogy szinte házi feladatként kötelességszerűen fogalmazok. Nehéz leszokni, mint a Seduxenről.
Kezdtem a Déli Hírlap alapításakor, mint gyakornok majd az újság megszűnésekor fájó szívvel, keservesen nekem kellett a rolót lehúznom. Úgy, hogy az évtizedek óta mellettem dolgozók ne kerüljenek az utcára és mindenki megkapja a végkielégítését. Rajtam kívül.
Folytattam az Északnál az osztrákok zsoldjában, mígnem egy személyes tragédia miatt úgy távoztam a szerkesztőségből, hogy az íróasztalom fiókját sem üríthettem ki. Ez mindennél fájóbb. Állítólag ebben az is szerepet játszott, hogy a leköszönő Gyurcsány Ferencről is írtam egy könyvet. Kibeszéltettem, kíváncsi voltam, hogy kurta el, de nagyon. Három napig faggattam, két hét alatt megszerkesztettem majd a Vörösmarty téri könyvvásárban egy ültőhelyemben eladtam, dedikáltam hétszáz Gyurcsány szabadon című művet. Egyébként még van, belőle egy pár mivel nem akad, bolt a régióban ahol ilyet árulni mernének.
Ezután még öt évig megjelenhettem a Miskolci Naplóban, abban a lapban, amelyben 2017 novemberében a Nép ellenségének kiáltottak ki. Most ismét listára kerülhettem, de nincsen okom sírni, egyszerre két könyvem is hamarosan a boltokba kerül. Ha kerül.
Ha ezt az évet leleltározom, fő helyen kell megemlítenem, hogy teszteltem a magyar egészségügyi ellátást. Aludtam két és ötágyasban csupa jó emberekkel összezárva, számos kórházi barátom lett és felfedeztem a gyógyító-gyár kulisszatitkait. Lelkiismeretesek az orvosok és figyelmesek, sőt mi több türelmesek az ápolók. Szokatlan, hogy megszűnt a hálapénz és még egy bonbonos doboz elfogadásától is félnek a lepedőt cserélő, ágytálat és kacsát szállító nővérek. Talán egyetlen apróság emlékeztet a régi időkre, az éjjeliszekrények aljában rozsdálló kulcs nélküli biztonsági kazetta. Molnár Judit volt egészségügyi miniszterre emlékeztető relikvia.
Sajnos a miskolci rendészettel való küzdelmem hiábavaló: vérlázító az a bűnpártolásnak tetsző ellenállás az igazságszolgáltatásban, amely sorra utasítja el a per újrafelvételt. Képesek elhinni, hogy hetven esztendősen józan állapotban fegyverrel támadok huszonéves erőtől duzzadó hivatali hatalmukkal visszaélő városi perzekutorokra. Betegesen ragaszkodnak a téves prekoncepcióhoz. Még annak a felvételnek sem hisznek, amelyet a szemközti mélygarázs külső kamerája rögzített az eseményről. Látni sem akarják.
Ebben az esztendőben elértem, hogy a bíróságon meghallgassanak. A bíró – nem akarok neki rosszat, kimondta ennek az ügynek már Strasbourgban lenne helye. Utána beidézte az összes felbujtott rágalmazó hamis tanút, támadóimmal, hogy legalább ismét egymás szemébe nézhessünk. Szürreális egy találkozó volt. Mint elárulták a bírót – a nagy függetlenség jegyében felrendelték, figyelmeztették jobb, ha felhagy az igazságszolgáltatással. Számára is kínos volt ez a tárgyalás, elmondtam a sérelmemet, mire egyenként végigkérdezte a beidézetteket, mi erről a véleményük. Mindannyian egyformán hallgattak. Nem tiltakoztak, egy szót sem szóltak. Csupán a rendészet vezetője két ügyvéddel az oldalán jegyezte meg – ezek az ügyek már elévültek. Ennyi volt.
Januárban ismét tárgyalás, zárt körben döntenek az újabb per újrafelvételről. Persze az ügyészség már véleményezte, szerintük még sem kellene ezt az ügyet bolygatni. Ilyenkor egy bíró haptákba vágja magát és jelzi Jawolh – értettem. Egyébként megtudtam ezek a zárt ülések igazából amolyan egy perces kupaktanácskozások. A taccsbíró – így becézik, a törvényszéki tanácsok legfiatalabb tagját összegzi, megmagyarázza, miért nem adnak szabad utat az igazságnak.
2025 az igazságtétel esztendeje lesz.
A támadóm megtette a beismerő vallomását – írásban. Európai demokráciákban ez már elegendő, hogy az igazságtétel folyamata lendületet vegyen. Személyes meghallgatásokkal és valóságos szembesítésekkel.
Így legyen – mindenkinek boldog békés újesztendőt!
Ugyanitt jelentem, miután többen ajánlkoztak, hogy írásaikkal színesítik, majd a gráfot mindannyiikra számítok.
Előre örülök, nem leszek egyedül.
( A címképet Leib Misi bácsi fotografálta rólam 1958 nyarán a gangon.)
