
Ki emlékszik még a miskolci Déli Hírlapra?
Jómagam, szerénységem 1969 szeptemberében közvetlenül az érettségi után itt kezdtem gyakornokként mint alapító tag. Egy hónapig amolyan tiszteletdíjasként majd októberként már munkakönyves lettem. A sors fintora , hogy ezt a csodálatos újságot végül 2002 májusában mint igazgató főszerkesztőként nekem kellett lezárni, bezárni. Rossz érzés, életem végéig kisért ennek a szelleme, s hiába győzködöm magamat is, hogy nem volt más kiút. Meg kellett menteni a kollégákat, ha nem egyezkedünk az osztrák tulajdonú anyagilag erősebb vetélytársunkkal sokkal rosszabbul járunk. Jut eszembe az a Népszabadság amely szarba hagyott minket elég elítélhető módon hozzánk hasonlóan eltünt a médiapiacról. És csúfosan.

Egyébként imádtam a Délinél dolgozni, ritka jó kollégáim és nagyon tehetséges munkatársakkal uraltuk a piacot . Hajnalban keltünk, hogy déli 11 órára az utcán legyünk. Nagyon szerettem a reggeli kulimunkát ügyeletesként óriásit lehetett alkotni. S micsoda varázsa volt annak, hogy fél hét tájban félálomban végig telefonálhattam mindenkit, megkérdeztem milyen károkat szenvedtek az éjszakai viharban. Kezdtem a taxisokkal, a biztosítókkal, a mentőkkel, a tűzoltókkal és az autómentőkkel. Mindezt lekörmöltem és ha nem volt gépírónő gépre kopogtam és a nyomdába, az is megesett mindezt egyenesen olómba diktáltam. Igen, mi voltunk az utolsó hazai újság amely utoljára állt át számítógépes tördelésre. A Népszabadság német tulajdonosai csodájára jártak nézegetni a mi öreg szovjet gyártmányú olómszedős masináinkat. Elámultam amikor meglátták ezeket a zongoraméretű írógépeket amelybe fentről lógott bele az olómrud, hogy a szedő előtt olvadozva betűkké formálja a mondatokat. Képzelhetik micsoda ólomgőzben szenvedtünk. Szegény nyomdász kollégáink védőszerként fogkrémet kaptak vagy egy almát.

Semmi veszélyességi pótlék nem járt nekik. Nekünk sem akik ebbe az üzemben akár félóránként megfordultunk a lenyomatokért vagy a frissitett mákostésztára emlékeztető kéziratokat vittük le.

Szépemlékű tanítómesterem Bekes Dezső kollégám, mint rovatvezető tökélyre fejlesztette ezt a reggeli friss összegzéseket az éjszaka történtekről. Ebben a városban minden olvasónk tudta, ha valami rejtélyes dolog keletkezhetett az majd úgy is benne lesz a Déliben. Internet böngésző, mobil még a messzi távolban sem volt, de mi olyan hírhálózatot épitettünk ki amelyhez hasonló nem volt az országban. Embereink súgtak nekünk, nem is akármiket – például azt is megtelefonálták, éjszakánként titkos rendőrök civilben kaparják mossák le a rendszert bíráló feliratokat a Népkert környéki palánkokról.

Ki ne hagyjam a nagy harcostársamat Kerényi Laci barátomat , a dokumentumfilmest, aki sokáig volt a lap képírója. Amit nem kattintott le az nem is történt meg, óriási archivuma van és megérdemelne egy önálló kiállítást az ebből összeválogatott képekből. Ha a szokásos villámárviz elöntötte a selyemréti aluljárót az biztos, hogy Laci óriási zsánerképekkel illusztrálta a nem is ritka eseményt. Tudni kell, hogy vele számos éjszakai razzián vagy egyéb havaria jellegű akcióban dolgoztunk össze.

Emlékszem kigyulladt a barcikai erőmű trafóállomása. Nem telt félórába – mi ugyanis közvetlen URH-s forródróton tartottuk a kapcsolatot – már kint voltunk a helyszínen. Kérdeztük bemehetünk a nagy porcellánszigetelőkkel teli területre, megnyugtattak áramtalanítottak.

Mi meg besétáltunk a többszáz voltos vezetékekkel teli elektromos útvesztőbe, ahol minden feszültség alatt volt. Egy jó képért kockáztattuk az életünket. Mígnem valaki bekiabált, ne mozduljunk, Maradjunk úgy ahogy vagyunk mert az égő vezetéktenger feszültség alatt van.

S ha egy bal-jobbos mozgást végzünk bármi megeshet velünk. Másnap címoldalon voltak a fotók, nem irtuk meg, nem árultuk el senkinek sem, hogy mit kockáztattunk az Olvasóinkért
Ki emékszik még arra, hogy egy volt egy piros kresztáblás olvasható napilap a miskolciak újságja amelyet a rikkancsok terjesztettek a villamosokon és a piacokon vagy a Tiszai pályaudvaron. Naponta úgy 14-18 ezer lapot adtunk el az utcán.

