Naponta cirka egy órát töltök el az olvasószemüvegem
keresésével. Nem is tudom,
miként mérsékelhetném ezt a
hiábavaló időt legalább a felére. Jó ideje úgy fokozom a
kutatás hatékonyságát, hogy
igyekszem a nyakamban tartani. Megvilágosodtam, ez a
karma bosszúja, mindenki azt
kapja, amit érdemel.
Mi, akik a Kossuth utcai általánosban kezdtünk 1956 szeptemberében, végül csaknem
8 évig együtt maradtunk. Az
utolsó évfolyamot mindannyian már a szomszédos Palócziban fejeztük be. Csupán néhány
megsárgult fotóm maradt az
osztálytársaimról. Most éppen
szemüveg és nagyító kombinációjával szerettem volna egy
virtuális névsort szerkeszteni a
képek alapján. Évente megtettem, hetesként jelentettem, osztály vigyázz, hiányzó ennyi meg
annyi, kevesen értük el a férfiak
átlagéletkorát.
Az apró képeken kitetszik,
a mi osztályunkban mindöszsze ketten voltak szemüvegesek. Összesen ketten ültek egymás mellett a középső sorban
legelöl. Palika barátom, aki ma
már neves jogász, el sem tudnám képzelni, fel sem ismerném okuláré nélkül. S Gabika,
aki nemrégiben még a tengeren túlról skype-on jelentkezett be, s ha nem lett volna,
rajta a korabeli vastag keretes
páros üveg, fel sem ismerem.
Mostanában, a többiek nevében is, mindannyiuktól elnézést kértem. Hiszen abban a
korban egyikőnk sem volt jobb
a Deákné vásznánál, mivel is
kezdtük volna a csúfolódást, ti
vagytok a pápaszemesek.
Az is megeshet, hogy irigyeltük tőlük, valamilyen kiváltságnak véltük. Gabika és Palika év vége felé már a törött
szemüveg szárát gatyagumival viselték. Nem volt valami
kényelmes és esztétikus, ezért
emlékezetemben máig is úgy
élnek, mint akik megállás nélkül hunyorognak.
Réti János tanár úr, a testnevelők legjobbika, próbálta
elhitetni velük, hogy a szemüvegesek is futhatnak, magasat és távolt ugorhatnak, és a
kötélmászástól sem kell tartaniuk. Talán a tigrisbukfencezés alól kaptak felmentést. Mi
meg még ezt sem bocsájtottuk
meg nekik.
Egyébként mindvégig elkerült minket a koedukáció. Így
aztán sosem tudom meg, vajon egy vegyes osztályban is
annyira gonoszok a lányok is,
mint amilyenek mi voltunk.
Palika, Pál doktor úr most,
csaknem 70 év elteltével elárulta, valójában semmi baja
nem volt, míg el nem esett egy
nagy kőben. A balesete utáni
vizsgálatok során derült ki,
hogy nem jól lát. Így mire iskolaköteles lett, már évente
kapott egy újat meg egy tartalék szemüveget. Megszokta,
derűsen mondta, ez már öszszenőtt a fejével. Elárulta, őt
igazából ez soha nem zavarta.
Tinédzserként már megváltozott a véleményem, mint sokunknak, amikor megjelentek
a buta reklámok: a szemüveg
öltöztet. Kialakult egy sztereotípia, a szemüvegesek csak okosabbak, mint az éleslátók. Ám
a 60-as évek végén csak orvosi receptre írtak fel szemüveget.
Az ingyen keret meg annyit is
ért, mint amennyiért adták.
Esztergomban volt egy Európa-hírű keretgyárunk, amely
nyugati exportra dolgozott.
Állítólag még Sophia Loren is
bevállalta az üzem reklámozását. Talán onnan sikerült is egy
valamirevaló szemüveget vennem, de egy kevés idő elteltével,
amikor már ki tudja hányadszorra hagytam el, felfogtam,
nem is kell még ez nekem. Nem
szorulok még erre.
Egy szemorvos barátom okított, a legdrágább kincs a szemünk világa, ám míg a pillanatnyi látászavarainkat az
olcsó és gagyi kínai gyártmányú lencsékkel gyógyítgatjuk,
jóra ne számítsunk. Manapság
a bazárban, a postán vagy a
piacon válogatunk, próbálgatunk olvasónak. Ne feledjük,
ezek amolyan átmeneti megoldások. Egy idő után megeshet, ezek az alkalmi szemüvegek sem használnak, s a már
nyakunkban himbálódzó okuláréhoz is kereshetünk egy nagyítót. Akkor már késő….
SZÁNTÓ ISTVÁ
