2026. november 22., vasárnap · Miskolc & Borsod Kapcsolat
XIV. évfolyam
2026 / 47. lapszám
Ára: ingyenes
Alapítva 2013
Háztáji hír és szórakoztató portál
Hirdetés
Az ecetfák alól jelentem

Hová tűnt ötvenezer miskolci? Debrecen kapja a milliárdokat, mi meg számoljuk, hányan maradtunk!

Valamikor Miskolc volt a keleti országrész ipari fellegvára. Ahol nem az volt a kérdés, akad-e munka, hanem hogy hol építsenek újabb lakótelepet az ideköltözőknek. Ma meg ott tartunk, hogy lassan annak is örülhetünk, ha a fiatalok a diplomaosztó után nem azonnal csomagolnak. Eközben Debrecenben egymást érik a milliárdos gyárberuházások. Mi történt velünk? Ki osztotta újra a lapokat? És miért éppen Debrecennek jutott az ász?

Emlékeznek még arra, amikor Miskolcot kétszázezres nagyvárosként emlegettük? Amikor a vasgyár műszakváltásakor megindult a tömeg, a villamosok megteltek munkásokkal, a DIGÉP és az LKM neve fogalom volt, a borsodi bányák pedig egész családoknak biztosítottak megélhetést?

Nem kellett azon töprengeni, hogyan csalogassunk ide embereket. Jöttek maguktól.

Épült az Avas, szaporodtak a tízemeletesek, és a lakáshivatalban nem az üresen maradó ingatlanok, hanem a kiutalások miatt álltak sorba.

Aztán jött a rendszerváltás.

És Miskolcon mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt.

A nagyüzemek sorra kerültek bajba, megszűntek munkahelyek ezrei, és a korábban biztosnak hitt ipari világ összeomlott. A politika közben hol szerkezetváltásról, hol felzárkóztatásról, hol új gazdasági korszakról beszélt.

A miskolciak egy része pedig nem várta meg, amíg az ígéretekből valóság lesz.

Elment.

Ötvenezer ember. Hová lettek?

1990-ben még 196 442 lakosa volt Miskolcnak. 2025 elején már csak mintegy 147 ezer.

Majdnem ötvenezerrel kevesebb.

Gondoljunk csak bele! Ennyi emberből egy egész várost lehetne megtölteni. És ez még nem is a nyolcvanas évek népességi csúcsához viszonyított veszteség.

Persze nem mindannyian külföldre mentek. Sokan a környező településekre költöztek, mások az ország gazdagabb vidékein próbáltak szerencsét. Közben egyre kevesebb gyermek született, a város pedig öregedett.

De az eredmény ugyanaz.

Miskolc fogy.

Lassan, kitartóan, évtizedek óta.

És ami különösen fájdalmas: nemcsak embereket veszítünk, hanem lehetőségeket is. A fiatal mérnököt, az orvost, a szakmunkást, a vállalkozót, aki talán itt alapított volna családot, ha megfelelő jövőt lát maga előtt.

Debrecenben BMW, nálunk a régi vasgyár emléke

villanyrendőr

Nem szeretném lebecsülni a Miskolcon működő cégeket. A Bosch és más vállalatok fontos munkaadók, és a városban ma is van korszerű ipar.

De nézzünk át a szomszédba!

Debrecenben BMW-gyár, CATL-beruházás, új ipari parkok, új utak, infrastruktúra-fejlesztések és egymást követő nagyberuházási bejelentések.

Szinte nincs olyan esztendő, amikor ne hallanánk újabb hatalmas debreceni fejlesztésről.

És Miskolc?

Itt is akadnak szép tervek, fejlesztések, ipari beruházások. Csakhogy a rendszerváltás óta elvesztett gazdasági súly visszaszerzése továbbra is nehéz feladat.

Debrecen nem véletlenül került a nemzetközi befektetők térképére. Egyetem, repülőtér, autópálya, ipari területek, munkaerő és állami támogatások együtt segítették a fejlődését.

De álljunk csak meg egy pillanatra!

Ki és milyen szempontok alapján döntött az állami támogatásokról? Miért éppen oda kerültek a legnagyobb beruházások? És Miskolc miért nem tudott hasonló nagyságrendű fejlesztéseket megszerezni?

Erre szeretnék egyszer világos, számokkal alátámasztott választ kapni.

Milliárdok ide, milliárdok oda – de mennyi jutott nekünk?

 

Képzeljünk el egy nagy családot, ahol az egyik gyerek új autót, lakást és vállalkozási támogatást kap, a másiknak pedig azt mondják: ügyes vagy, oldd meg magad!

Lehet, hogy a hasonlat sántít, de valahogy így érezheti magát az a miskolci, aki a debreceni beruházásokról szóló híreket olvassa.

Természetesen a kormányok nem egyszerűen kiosztják a gyárakat a városok között. A befektetők is döntenek, és a telephelyválasztásnak számos gazdasági feltétele van.

De az állam igenis beleszólhat a versenybe. Adhat támogatást, építhet infrastruktúrát, fejleszthet vasutat, autópályát, közműveket.

Ezért érdemes lenne végre nyilvánosan összeadni, hogy 1990 óta mennyi állami fejlesztési forrás és közvetlen beruházási támogatás jutott a két városnak.

Nem a bejelentett, hanem a ténylegesen elköltött milliárdokat kellene számolni.

És melléjük tenni az új munkahelyeket, a béreket, az adóbevételeket és a lakosságszám változását.

Lehet, hogy meglepő eredményt kapnánk.

Harminchat év alatt hány polgármester ígérte meg a feltámadást?

Miskolcon a rendszerváltás óta váltották egymást a polgármesterek, a közgyűlési többségek és a politikai jelszavak.

Volt itt minden. Fejlesztési stratégia, gazdasági program, befektetőcsalogatás, városmarketing és hangzatos jövőkép.

Az egyik városvezetés az elődjére mutogatott, a másik a kormányra, a harmadik a gazdasági világválságra.

Közben a népesség tovább fogyott.

Nem állítom, hogy mindenért a polgármesterek felelősek. Egy város nem tudja egyedül megállítani az országos demográfiai folyamatokat, és a kohászat összeomlását sem lehetett volna egyetlen városházi döntéssel megakadályozni.

De harminchat év után talán nem illetlenség megkérdezni:

Hány új munkahelyet sikerült teremteni? Hány fiatalt tudtunk megtartani? És hányan költöztek vissza azok közül, akik egyszer már elmentek?

Mert a szalagátvágás szép dolog. A fénykép is jól mutat az újságban.

Csak éppen abból nem lehet megélni.

Debrecenben sincs kolbászból a kerítés

Mielőtt bárki azt hinné, hogy Debrecenben minden aranyból van, tegyünk hozzá valamit.

Ott is foglalkoznak a lakosságfogyással. Ott is vannak lakhatási gondok. A hatalmas ipari beruházások környezetvédelmi és vízgazdálkodási kérdéseket vetnek fel, az akkumulátorgyárak körül pedig komoly viták alakultak ki.

És az sem mindegy, hogy az új munkahelyeken kik dolgoznak majd. Helyiek, más megyékből érkezők vagy külföldi vendégmunkások?

A beruházások értékét tehát nemcsak a gyárkapun látható cégtábla vagy a bejelentett milliárdok alapján kell megítélni.

Mégis, Debrecen gazdasági súlya és országos láthatósága látványosan megnőtt.

Miskolc pedig tovább keresi a helyét.

Van egy egyetemünk. De hol vannak a végzett fiataljaink?

Miskolcnak van egy komoly ütőkártyája: az egyeteme.

Csak azt nem értem, miért nem beszélünk többet arról, hány végzett hallgató marad itt.

Mert lehet világszínvonalú oktatásunk, lehetnek kiváló mérnökeink, informatikusaink és közgazdászaink, ha a diploma megszerzése után Budapesten, Győrben vagy külföldön találják meg a számításukat.

Nem elég diplomát adni a fiatalok kezébe.

Jövőt is kellene kínálni mellé.

Olyan fizetéseket, olyan munkahelyeket, olyan lakhatási és kulturális környezetet, amelyért érdemes itt maradni.

Miskolc nem temető. De meddig lehet csak a múltjából élni?

Szeretem ezt a várost. Ismerem az utcáit, a történeteit, az egykori nagyüzemek világát, a régi miskolciak büszkeségét.

Éppen ezért bosszant, amikor azt látom, hogy Miskolc jövőjéről sokszor kevesebb szó esik, mint a múltjáról.

Szép dolog emlékezni a vasgyárra, a régi Déli Hírlapra, a hajdani nyüzsgő belvárosra, a megtelt színházakra, a miskolci nagyvárosi életre.

De a nosztalgia nem gazdaságfejlesztési program.

A régi gyárkéményekből nem lesznek új munkahelyek, és az egykori kétszázezres lakosságból sem lesz ismét kétszázezer pusztán azért, mert szeretnénk.

Ehhez valódi gazdasági fordulatra lenne szükség.

És talán arra is, hogy Miskolc ne egyszerűen Debrecen mögött próbáljon futni, hanem saját, felismerhető fejlődési pályát építsen.

Végül egy kérdés a mindenkori hatalomhoz

Nem az zavar, hogy Debrecen fejlődik.

Fejlődjön csak! Legyenek új gyárai, munkahelyei, szépüljön a város, éljenek jobban az ottaniak.

De szeretném egyszer megtudni, hogy a rendszerváltás óta pontosan mennyi közpénzből támogatott fejlesztés jutott Debrecennek, és mennyi Miskolcnak.

Melyik kormány mit adott? Melyik mit ígért? Melyik ígéret teljesült?

És ami a legfontosabb: mit kaptak mindebből az itt élő emberek?

Mert lassan ott tartunk, hogy a régi miskolci családoknál egy vasárnapi ebédhez már külön utazást kell szervezni. Az egyik gyerek Budapesten, a másik Ausztriában, a harmadik Angliában él.

A nagyszülők pedig itt maradtak.

A városban, amely valamikor az ország egyik legnagyobb ipari központja volt.

Debrecenben gyárakat avatnak. Miskolcon pedig egyre gyakrabban azt számoljuk, hányan maradtunk.

És mielőtt újabb harminchat év telik el, talán érdemes lenne megkérdezni:

Nem lehetne egyszer fordítva? Hogy végre ne az elköltöző miskolciakat, hanem az ideérkezőket számolgassuk?

 

A vidék velünk van

Partner települések

Borsod, Abaúj és Tokaj-Hegyalja önkormányzatai — kattints a címerre.

Média- és üzleti partnerek
Heti TV
DVTK
Gasztrográf
BOKIK
Szabad hely