László szerencsés ember volt. Két őrangyal vigyázta lépteit, ami a túlvilági bürokráciában ritka, kétszemélyes prémiumcsomagnak számított.
Az egyik angyal Gizella, László néhai anyai nagymamája, aki egész életében büszke háztartásbeli volt. Gizella a világmindenség rendjét a tiszta ágynemű, a kiszámíthatóság, szigor, és a meleg vacsora koordinátáiban mérte. A másik Mártika, László néhai kollégája, az ország egykori egyik legjobb riportere, aki húsz éve, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben hunyt el, és a túlvilágra is megőrizte a kilencvenes-kétezres évek kérlelhetetlen, klasszikus tényfeltáró ösztönét, cinizmusát és a kávéfüggőségét.
A bajok akkor kezdődtek, amikor László három év német nyelvterületen töltött kiküldetés után hazaköltözött a Margit körútra. László ugyanis az egészségügyben dolgozott, neves szakápolóként, aki a médiában is rendszeresen szerepelt szakértőként.
– Egy rendes ember nem jön haza, ha egyszer már kijutott – mondta Gizella, miközben a glóriáját a sublót sarkához ütögette, hogy leporolja. – Ott a rend. Ott van a precizitás. Itt meg csak a 4-6-os villamos zaja van, meg a gázáremelés. Ráadásul nem vett magának télikabátot. Meghűl a veséje. És miért nincs még kitakarítva? Be van porosodva a karnis!
– Gizella néni, maga elavult forrásból dolgozik – vetette oda Mártika, aki a csilláron ülve, lábát lóbálva egy láthatatlan jegyzetfüzetet pörgetett.
– Lacinak nem a német unalom kell, hanem sztori. Oknyomozás. Az igazság. Ez a kinti egészségügyi bürokrácia kiégette az agyát. Beletoltam egy exkluzív fülest egy kórházi finanszírozási mutyiról, csütörtök este találkozik a mélytorkú informátorral egy romkocsmában. Na, az majd felrázza! Élő adásban fogja bejelenteni a tévében!
– Egy tisztességes férfi sötétedés után otthon ül, Mártika, már bocsásson meg – felelte Gizella szikáran.
– Egy férfinak meleg étel kell, háromfogásos vasárnapi ebéd. Az tartja össze a családot. Lászlónak húsleves kell, grízgaluskával. Meg töltött csirke. És egy rendes, bejelentett állás a vízműveknél, fix munkaidővel, hogy este hatra otthon lehessen, nem pedig éjszakai ügyelet a traumatológián.
Csütörtökön László elindult a romkocsmába a találkozóra. Gizella, az otthoni biztonság és a gondoskodás jegyében, az előszobában láthatatlan kézzel ráadta a télikabátot, a sálat és a svájcisapkát, holott odakint langyos szeptemberi este volt. Mártika viszont, nehogy lemaradjanak a század egészségügyi riportjáról, a harmadik emeleten megnyomta a lift vészfékét, mert észrevette, hogy a házmester gyanúsan nézegeti a postaládákat, és szerette volna, ha László előbb őt hallgatja ki a körzeti orvosi hálapénzekről.
A lift két órára elakadt. László a sálban, télikabátban, a harminckét fokosra fűzött aknában izzadt, miközben a két angyal a lift tetején üvöltözött egymással.
– Látja, mit csinált?! – kiáltotta Gizella. – A gyereknek elszorul a keringése! El fog ájulni! Elszalasztja a vacsorát!
– Gizella néni, maga akadályozza a sajtószabadságot! Az informátor le fog lépni! – vágta rá Mártika.
Másnap László egy élő tévéműsorba ment, mint meghívott szakápoló-szakértő. Mártika, hogy tesztelje László szakmai reflexeit, elintézte, hogy László zsebében meglazuljon a golyóstoll, és a kék tinta pont a belépés pillanatában áztassa el a fehér köpenyét, mintha csak egy barikádon szerzett sebesülés lenne.
Gizella ezen úgy felháborodott – hiszen egy tiszta, vasalt ruha az ember becsülete –, hogy azon nyomban görcsöt rántott László vádlijába. A fiatalember sántítani kezdett, és az élő adásban a főszerkesztő asztalára esve leverte a státuszszimbólumnak számító kávéscsészét.
Szombatra László élete egy szürrealista csatatérré változott.
Ha balra lépett, Mártika elintézte, hogy egy gyanús alak egy pendrive-ot csúsztasson a zsebébe a minisztériumi titkokról, amitől László tiszta paranoiás lett.
Ha jobbra lépett, Gizella rejtett el a kabátjában egy gerezd fokhagymát a rontás ellen, amitől a lány, akit a sarki kávézóban meg akart szólítani, gyanakodva hátrálni kezdett a fura illatok miatt.
Szombat éjfélre a káosz elérte a csúcspontját. László nem értette, miért nyílik ki magától a hűtőszekrény, miért ég le a pirítós, miközben a kenyérpirító be sincs dugva, és miért villog a laptopja, mintha folyamatosan lehallgatnák.
Hajnali háromkor László feladta.
Leült a Margit körúti lakás nappalijának kopott, foteljébe.
Nem kapcsolt villanyt.
Kivett a fiókból egy bontatlan üveg cseresznyepálinkát – amit még Gizella dugott el a stelázsi mögé ’98-ban –, és letette a dohányzóasztalra. Melléhelyezett egy doboz piros girnyós cigarettát, amit még kint vett unalmában.
Kitöltött egy felespohárnyit. Megitta. A torka égett. Gyújtott egy cigarettát.
A mennyezet alatt, a lámpaernyő takarásában a két angyal elhallgatott.
– Na tessék – suttogta Gizella, és hirtelen nagyon öregnek tűnt.
– Iszik. És dohányzik. Teljesen tönkreteszi magát. Pedig egészségügyi dolgozó, tudhatná, mit tesz a tüdejével. És én mindig főztem rá.
– Ez nem tönkremenetel, Gizella néni – mondta Mártika, és a hangjából eltűnt a szakmai dörzsöltség.
– Ez… ez egy totális sajtóblokád. Összeomlott a rendszer. Szerintem mi csináltuk. Over-regulation.
László lent a sötétben ült. Nem gondolt a kinti irodára, nem gondolt a politikai mutyikra, az osztályvezető főorvosra, és a karnis porára sem. Nézte a parazsat, ahogy izzik a sötétben. Újra töltött.
A két őrangyal leereszkedett a szoba padlójára. Egymás mellé ültek a parkettára, László foteljével szemben, láthatatlanul.
Gizella megigazította otthonkáját. Mártika zsebre tette a tollát.
László szívta a cigarettát, töltött, ivott.
A füst lassan, egyenletesen terült el a szobában, és ebben a sűrű, kesernyés félhomályban, a füst és a pálinkaszag abszolút, tökéletes egyensúlyában végre nem történt semmi.
– Ha ez skizofrénia – magyarázta László másnap délben az üres ebédlőasztalnak –, akkor a téveszmék strukturáltak.
De én a médiában szereplő szakember vagyok. Ismerem a sémákat. Az én agyam nem képes egyszerre produkálni egy harminc évvel ezelőtti, húsleves-alapú nosztalgiát és egy főszerkesztői szintű lehallgatási paranoiát.
Ez két különálló entitás.
László a konyhába ment. Megállt a hűtőszekrény előtt. A jobb keze hirtelen rándult egyet, mintha egy láthatatlan kéz a fokhagymás rekesz felé húzná, a sörök helyett, miközben a laptopján magától megnyílt a Telex címlapja.
László elmosolyodott.
A szakápolók mosolya volt ez, amikor a bonyolult lázlap végén végre összeáll a kórkép.
– Külső tényezők – jelentette ki.
– Idegen test a rendszerben. Valakik manipulálják a környezeti ingereket. Vagy a nemzetbiztonság kapott el a kinti munkám miatt, vagy… – itt elhallgatott, és a sublót felé nézett, ahol Gizella régi, megsárgult fényképe állt, mellette pedig egy húszéves újságkivágás Mártika utolsó nagy riportjával. – Vagy a múltamnak van egy súlyos, posztumusz érdekvédelmi képviselete.
A csillár megreccsent. Gizella halkan felsóhajtott, Mártika pedig véletlenül elejtett egy láthatatlan golyóstollat, ami koppant a parkettán. László nem látta őket, de a diagnózis pontos volt.
Tudta, hogy nincs egyedül, és azt is, hogy az egészségügyi protokoll szerint ilyenkor a legfontosabb teendő: a beteg állapotának stabilizálása.
Leült az asztalhoz, és maga elé húzott egy tiszta lapot.
Írni kezdett.
Tokaj
