A Miniszterelnökség harmadik emeleti folyosóján, ott, ahol a por már nem állami, hanem történelmi, két államtitkár ült egy feszülő kárpitozású, empire díványon. Közöttük egy barna fadoboz feküdt. Nem volt rajta se gomb, se kijelző, csak egy vastag, fekete zsinór, ami tekergőzve indult el a parkettán, át a portásfülke mellett, le a lépcsőn, egyenesen ki az utcára.
– Ha megnyomom – mondta az idősebb, akinek a mandzsettagombján a Szent Korona apró mása csillogott –, mi történik?
– Semmi – felelte a fiatalabb, miközben egy Excel-táblázatot pörgetett a telefonján. – Azazhogy minden. Megszólal a brácsa. Vagy a híradó. Egyre megy.
– És a nép?
– A nép bólogat. A statisztikai hivatal szerint a bólintási együttható jelenleg nyolcvankét százalékos. Ha bemondjuk, hogy a krumpli tulajdonképpen egy föld alatti gyümölcs, holnapra megváltozik a receptek harmada.
Ebben a pillanatban az ajtó sarkig repült. A Főellenzéki rontott be, hóna alatt egy összetekert, alternatív költségvetéssel és egy meglehetősen gyűrött mikrofonfejjel.
– Elég volt! – kiáltotta, és a hangja megrepesztette a csillár egyik üveggyöngyét.
– Követeljük a dobozt! A doboz a nemzeté! A doboz a mienk is!
– De képviselő úr – békítette az idősebb államtitkár –, önöknek ott van az internet. A lájkok. Az elérések.
– A lájk nem zsírozza a kenyeret! – felelte vörösödő fejjel a Főellenzéki:
– Nekünk a Kossuth kell! A délutáni krónika! A pacalrecept utáni harangszó! Amíg nincs meg a frekvencia, addig a mi szavazóink is elolvassák a könyveket, kérdéseik vannak, és a végén még nem ránk szavaznak. Nekünk is jogunk van a saját analfabétáinkhoz!
A fiatalabb államtitkár felsóhajtott, és finoman megkocogtatta a fadoboz tetejét.
– Értsék meg, uraim. Ez fizika. Van a zsinór végén az a harmincszázaléknyi polgár, aki ha meglát egy nyomtatott betűt, megfájdul a feje. Ők a nemzet gerince. Ha mi beszélünk hozzájuk, akkor a mi zsebünk telik meg. Ha önök beszélnek, akkor az önöké. De a doboz csak egy van. Ha kettéosztjuk, a végén még kénytelenek lesznek gondolkodni. Azt pedig a költségvetés nem bírná el.
A Főellenzéki egy pillanatra elhallgatott. Végignézett a zsinóron, amely az ablakon kibújva, a sarki kocsma mellett elhaladva, egészen a faluhelyekig, a gangos bérházak sötét konyháiig futott, ahol a leves éppen főtt, és a rádió zúgott.
– Jó – mondta végül, és közelebb lépett.
– Akkor felezzünk. Páratlan napokon mi mondjuk meg, ki a hibás, páros napokon önök szedik be a jussot.
– Kizárt – mondta az idősebb államtitkár.
– A mutyi az mutyi, de a köztévé szent.
Ekkor a doboz magától kattant egyet.
A hangszóró láthatatlan mélyéről felbúgott a szignál, tiszta volt, mély és megnyugtató. Mindhárman elnémultak. Arcukra kiült a béke, a hatalom és a garantált jólét langyos, húsleves-szagú áhítata.
Kint, az utcákon, harmincezer ember egyszerre felejtette el, hogyan kell leírni a saját nevét, de mindegyikük tudta, hogy holnap korábban kell kelni, mert a világot újra meg kell menteni.
Mindegy, kitől, de a doboz megmondja.
Tokaj
