Déjà vu – Imrédy Béla és a történelem önmagába visszahulló törvénye – kellett neki vitézkedni

A miniszterelnöki íróasztalon heverő törvénytervezet szavai hidegek voltak és kimértek. Százalékok, vérvonalak, felekezeti és anyakönyvi kivonatok – papírra vetett rideg határok arról, ki számít még a nemzet teljes jogú polgárának, és ki az, akit fokozatosan ki kell rekeszteni belőle. Imrédy Béla elégedetten tekintett a második zsidótörvény vázlatára: úgy vélte, ezzel a lépéssel nemcsak a Berlinből érkező nyomást elégíti ki, hanem a hazai szélsőjobboldal vitorlájából is kifogja a szelet, megszilárdítva saját miniszterelnöki pozícióját.

Néhány héttel később azonban egy váratlan iratcsomó bukkant fel, amelyet Imrédy belső politikai ellenfelei – köztük Bethlen István és Rassay Károly – juttattak el egyenesen Horthy Miklós kormányzó elé. A prágai és felvidéki anyakönyvi kutatások rideg, megfellebbezhetetlen ténnyel szembesítették az ország vezetőjét: a miniszterelnök egyik dédanyja, Heinrich Anna (leánykori nevén Löwy Anna) zsidó származású volt, és csak felnőttkorában tért át a keresztény hitre.

A groteszk történelmi csapdahelyzet azonnal bezárult. Az a mechanizmus, amelyet Imrédy a saját politikai túlélése és a radikális erők megfékezése érdekében fogalmazott meg, saját magát vette célkeresztbe: az általa benyújtott származási alapú tervezet szigorú normái szerint maga a miniszterelnök sem ment volna át a származásvizsgálaton. A botrány és a kormányzói kihallgatás nyomán Imrédy 1939. február 15-én kénytelen volt benyújtani lemondását.

A valódi déjà vu azonban mélyebb tanulságot hordoz. Az a tévképzet, hogy a kirekesztő és diszkriminatív eszközök átvételével le lehet szerelni a még szélsőségesebb ideológiákat, újra és újra kudarcot vallott. Imrédy azt hitte, kézben tartja az események irányítását, miközben csupán felgyorsította azt a romboló gépezetet, amely végül – a későbbi német megszállás idején vállalt szerepe után – a háborút követő népbíróság elé és a kivégzőosztaghoz vezetett.