Miskolc, belvárosi gangos ház, csaknem szemben a Nemzeti Színházzal. Tehát ha jól saccolom egyidősek, a XIX. században épülhetett. Magán hordozza a huszadik század minden jellegzetességét.
Sokan hiszik, hogy a képen látható kis kuckók kamrák. Mert ugye valamikor minden bérlakáshoz dukált egy pince vagy jó esetben egy kamra. Rosszabban még a kamrákban is éltek. Nagyon is sokan.
A két kis valami nem más mint a közös budi. Mert ilyen is volt meg van is még sok helyen.
Emlékezetem szerint a mi házunkban csak nekünk volt saját toalettünk. Ez volt az utcai szárny. Mindenki másnak maradt a közös vécé az udvaron vagy a gang végében.
Ma, visszagondolva erre a helyzetre nagyon elgondolkodom. Akkoriban ez olyan természetesnek tűnt. A fene se gondolta milyen kényelmetlen lehetett ez amikor minden szinten csak két fülke volt. Reggelenként úgy sétáltak a szomszédok a vödörrel és az éjjelivel mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Majd köntösben vagy jégerben rohantak a mellékhelyiségekbe, ahol az újságpapír kockákra szabdalva várta őket. Kulcsuk volt hozzá és időrendet tartottak egymás között. heti osztásban gondoskodtak a tisztán tartásról vagy ilyenkor télidőben csurgatni kellett a vizet. Ne, hogy lefagyjon a tartály mert itt sehol nem lehetett fűteni. Csőrepedéskor vagy csészetöréskor meg a MIK szerelőjét kellett hívni.
Próbálom felidézni az akkori világot, úgy emlékszem nagy balhék veszekedések nem nagyon voltak a közös budin. Talán annyi, hogy Farkas bácsi , a meggyasszói volt jegyző aki éjjeliőrként végezte itt szeretett pipázni. Azzal a hosszú szárúval mert a felesége oda űzte. Így aztán az erkély végéből minden délben kiszüremlett a pipadohány émelyítő füstje. Az öreg amíg nem szívta el az aznapit még ketten se tudták volna kiráncigálni a vécéből.
