A hatvanas évek elején kaptunk egy kéthetes Balaton parti nyaralást. Pontosabban , én kaptam , hová máshová mint Szántódra a gyermektáborba. Mintha ma lett volna, előtte egy hétig erre kellett készülnöm. El kellett menni a szomszédos cipészhez, a háztömb bizalmi elvtárshoz, igazolást kérni, hogy nincs semmi gyermek betegségem. Rám nézett, szája sarkából kikandikált a faszög és egészségesnek nyilvánított. Valamit nagyon tudhatott az öreg mert a vámhivatalnak is ő állította ki a szegénységi bizonyítványt.
Amikor minden papír összejött jelentkeznem kellett a SZOT székházba a teljes utalványért, amit szüleim vízhatlan anyagba csomagolva a nyakamba kötöttek. Így tettek fel a Tiszai pályaudvaron a vonatra.
A táborban – tíz személyes katonai sátrakba, vaságyakon szállásoltak el.A cuccot az ágy alatt tároltuk.Ja és át kellett öltöznünk, kaptunk egyenruhát, gyűrött rövid nadrágokat, ingeket és csak a saját alsóneműnket tarthattuk meg. Az első három napon csak keseregtünk, nem smakkolt a jólét. Egyetlen ismerősöm Kordos Laci volt – osztálytársam, ma földrajztudós, aki némi szórakozottsággal átvészelte a nehéz napokat. Szülei Pesten laktak így még őt meg is látogatták. Én viszont hiába írtam haza egy könnyes levelet, apám nem engedte, hogy anyám értem jöjjön és hazavigyen. Hogy milyen okosan tette. Kellett is ez a próbatétel.
A kora reggeli kelés, a hideg vízben való mosakodás, a napi háromszori torna és az egymást követő semmire se jó szakkörök. Különben amikor a rajzversenyt fölényesen megnyertem onnantól akár még egy hetet maradtam volna.
Lehet bántani, fitymálni azt a korszakot. Lehet átpolitizálni, mondhatjuk, cserkészkedtünk meg miegymást csináltunk…de eltelt az idő, s volt egy jó nyarunk. Kábszer meg alkohol meg mi más jó nem volt….
S nem is mondtam, ingyen volt , a vonatozás is. Közülünk sokan akkor látták a magyar tengert először. S talán útóljára.
