Gondolatok két könyv kapcsán – ezzel a címmel kaptam a levelet
Az Észak-Magyarország ajándékaként kaptam meg Az ecetfák városa című könyvét. Kis faluban születtem, Hegymegen és életem első 13 évét ott éltem le. Odakötnek a gyökereim, rengeteg emlék, nagyszüleim sírja, én mégis miskolci vagyok, lettem. Ez a város az otthonom.
Az Ön könyvét olvasva döbbentem rá, mennyi minden köt ide, épületek, tárgyak, emberek, érzelmek. A könyvet olvasva szinte végigjártam az egész várost, hiszen hányszor mentünk végig a Forinton, hányszor randiztunk mi is a Villanyrendőrnél! A Zrínyi Ilona Gimnáziumba jártam, a sötétkapun naponta mentem át.
Most is látom a perec árust, még az iskolából is kilógtunk jó sós perecet venni. Március 15-én kék ingben, piros nyakkendővel –kezünkben lampion- vonultunk végig a Széchenyi úton, büszke ifjúgárdisták.
A Hősök tere, mennyi emlékezetes május 1-e. A Városház téri Dominó cukrászda, ahol születésnapomat ünnepeltük a bátyámmal, előttem egy kis pohárka likőr és jött két rendőr igazoltatni, kérte a személyi igazolványokat. S én, 18 évem minden büszkeségével nyújtottam át, felnőtt vagyok – gondoltam.
És az emberek. Ismertem Delneki Miklós bácsit, három nyáron keresztül voltam kabinos kislány a Barlang fürdőben és ő szabad és főleg ingyenes bejárást biztosított nekünk, diákoknak a tapolcai strandra. Reinisné Pirike néni. A férjem 15 évig volt a Fodrász Szövetkezet gépkocsivezetője, általa volt szerencsém Pirike nénit személyesen ismerni. Többször utazhattam velük, így betekintést nyerhettem a fodrászversenyek világába.
A Régiposta utca, Guttmann tánciskola, ahol minden igyekezetük ellenére sem sikerült botlábamból tánclépéseket kicsiholni. Merényi József és Varga Rudolf, Béla bátyám osztály, vagy évfolyam társai voltak a Földes gimiben.
Sorolhatnám még, mennyi régen elfeledett emlék ébredt bennem újra a könyv olvasása során. Eddig, ha a múltra gondoltam, mindig szülőfalum jutott eszembe. Nem is tudtam, hogy Miskolccal is van közös múltam. Köszönöm, hogy eszembe juttatta.
Isten szabadságra ment című könyvét megvettem. Muszáj szólnom róla. Kétszer olvastam végig, és ki tudja, még hányszor fogom. Fiatal koromban nem volt zsidó ismerősöm, legalábbis közvetlenül nem. Se szomszéd, se rokon. Mindent a történelemkönyvekből ismertem egészen addig, míg 23 éves koromban egy nyaralás során elvittek Buchenwaldba.
Végigvezettek az egész koncentrációs táboron, megmutatva és elmagyarázva mindent. Megrázó és soha nem, felejthető „élmény” volt. Édesapám mesélt egy családról, akik közvetlen szomszédaik voltak Tomoron, őket is elhurcolták és sajnos a családból senki nem került haza. Becsületesen dolgozó, családszerető, rendes emberek voltak.
Harminc évvel ezelőtt közeli barátságba kerültünk egy szüleink korú házaspárral, ahol a férj zsidó volt, sőt ma is az, már túl a 84. évén, felesége sajnos régen meghalt. Ő és családja szerencsésebb volt az Ön édesanyjánál és szeretteinél, őket „csak” elhurcolták, dolgoztatták és éheztették, de nem kerültek koncentrációs táborba. Mindannyian hazakerültek.
Amiért még nagyon mélyen érintett ez a könyv, az Édesapám miatt. Katonai szolgálata egybeesett a II. világháborúval és 1945-ben a felszabadulás helyett Oroszországba vitték. Hadifogságban töltött 3 év és 3 hónapot. Szögesdróttal körbezárt barakktáborban, amit fegyveres őr vigyázott éjjel-nappal. Dolgozva kőbányában, hóban, fagyban, éhezve, nem részletezem.
Maláriát követően csontgyulladást kapott, hathónapnyi betegség, három műtét után tért vissza az életbe. Viszontagságait idős korában leírta, amit bátyámmal könyvformába rendeztünk családi használatra. Ekkor szembesültünk vele először, hogy mennyi mindenen ment keresztül, mert életének erről a szakaszáról nem szívesen beszélt.
Élete utolsó éveiben emlékezete cserbenhagyta, családját sem ismerte meg. Tavaly halt meg, nem sokkal 93. születésnapja előtt. Az újságból tudom, hogy az Ön Édesanyja sem él már. Fogadja őszinte együttérzésemet.
Elnézést, hogy mondanivalóm ilyen hosszúra nyúlt és köszönöm a türelmét.
Tisztelettel: Kovács Gáborné
Szűcs Ilona
65. éves olvasó és
gondolkodó ember
