Szeretem a kutyusokat. Hazafelé, ha gyalog jövök a Derkovits utcán mindegyik négylábúval elbeszélgetek. Csokival, Alival és társaival. Érzem, úgy ugatnak, hogy üdvözölnek. Látom csóválják a hátsó lökhárítójukat. Valamikor nekem is volt , nem is egy. Egy kóbor amelyik az építkezés idején hozzám költözött majd egy hatalmas kuvasz amelyet a lányom választott ki apró fehér mackóként. Megmondom a frankót, gond volt mindegyikkel. Péntek délutánonként külön szaladgáltam nekik bevásárolni húst és sok más egyebet. S ha maradt időm és energiám végig sétáltam velük a környező utcákat. Ha tüzeltek akkor meg hiába volt kerítés és úgy kellett ezeket felkajtatnom. Egyszer például a hetven kilós macit az avas déli gyors úton értem útól. Póráz nélkül képtelen voltam befogni így jobb híján rávetettem magam az állatra az elválasztó pázsiton. Telefonáltam haza segítségért ,de addig is ott kell rajta feküdnöm. Persze, hogy a taxisok rám hívták a rendőröket és magyarázkodhattam nap estig. Szóval kedvelem a kutyákat.
Ám a gazdáikról meg van a véleményem. Ma délután egy fiatal hölgy szemem láttára a kapunk előtti fánál, a füvön nagydolgoztatta az ölebét. Szép pár volt. Szurkoltam volna, hogy összejöjjön a dolog. A nő nem értette az érdeklődésemet, így elmagyaráztam, hogy nem örülök neki ha az ablakunk alá szaratja a kedvencét. Tudom a kutyusnak nincs annyi sütni valója, hogy ezt megértse, de a gazdinak már illene tudnia mit kell ilyenkor tennie. Becsomagolni a végterméket, elvinni és a tőlünk meg elnézést kérni. Ő ellenben szájat nyitott – szerint az a pázsit amit mi gondozunk a házunk előtt az közterület. S egyébként meg kuss. Mert különben elengedi az ebét.
Nem tette. Mint ahogyan kérésemre , nem is szégyellte el magát. Na ilyenkor nem látni a közterületest, csak akkor ha én parkolok oda ahová nem illő.
A kutyus valami ilyenféle lehetett. Csak azért nem fotóztam le az állatot mert a személyiségi jogait – illő tiszteletben tartani.
