A Miskolci Balett magántáncosa „kivételes jellemábrázoló képességgel és magas szintű technikai tudással megvalósított szerepformálásai elismeréseként” a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Kocsis Andreával beszélgettünk arról az útról, ami a Miskolci Balettig és az állami kitüntetésig vezetett.
Az indoklás szerint az eddigi pályád elismeréseként kaptad meg a kitüntetést. Ilyenkor az ember mindig visszagondol a kezdetekre. Te hogyan indultál el ezen az úton?
Kocsis Andrea: Hihetetlen pillanat volt, amikor megtudtam, hogy kitüntetést kapok, a mai napig alig hiszem el. Azt hiszem, nem is én döntöttem el legelőször, hogy táncos leszek, hanem a sors, de lehet, hogy a szüleim, a tanáraim. Mivel hiperaktív gyerek voltam, a szüleim próbálták lekötni az energiáimat, így sok különböző foglalkozásra jártam, tornáztam, balettoztam. A tanáraim ösztönöztek, ők segítettek, hogy merre induljak tovább. A mai napig nem bántam meg a döntésemet, hogy ezt a pályát választottam, nagyon szeretem, amit csinálok, és hatalmas megtiszteltetés, hogy ezt egy ilyen díj formájában mások is elismerik.
Volt B-terv egyébként a tánc mellett?
K.A.: Amellett, hogy táncoltam, mindig jó tanuló voltam, így a jogi pályát is elkezdtem, mert szerettem volna a táncosok érdekeit jogászként képviselni. Mivel nincs korhoz kötve a továbbtanulás, így nem kizárt, hogy egyszer még befejezem a jogi tanulmányokat. Jelenleg a Magyar Táncművészeti Főiskolára járok. Már nincs sok hátra az államvizsgáig, utána pedig mester szak után pedig táncpedagógusként szeretném folytatni a pályát.
Négy éve a Miskolci Balett társulatának tagja vagy. Milyen út vezetett idáig?
K.A.: Amikor kiléptem az iskola kapuján, még nem ismertem a táncos világot, nagyon nehéz volt elindulni. A diploma megszerzése után nem sikerült felvételt nyernem egyik társulatba sem, így egy évig Németországban turnéztam. Ezután a Talentum Együttesben táncoltam, aminek a fő profilja a néptánc, ez pedig annyira nem áll közel hozzám. Három év után a Magyar Fesztivál Baletthez szerződtem. Markó Iván előadásaiban a klasszikus vonal dominált, én viszont szerettem volna kipróbálni magam más területen is. Négy év után a Budapest Baletthez kerültem, innen a Magyar Mozdulatművészeti Társulathoz vezetett az út, majd a Miskolci Baletthez.
Különböző társulatok és különböző stílusok szerepelnek a listán. Megtaláltad azt, amiben igazán otthon érzed magad vagy még mindig keresel?
K.A.: Jó szó erre a keresés, mert minden társulatban, ahol eddig jártam, találtam valamit, ami tovább épített engem, akár technikailag, akár az akaraterő, a színpadi alázat terén. Magamba gyűjtöttem mindet, amitől fejlődni tudtam és tudok, ami segít a céljaimat elérni a szakmában.
Ez egy rendkívül céltudatos táncos válasza…
K.A.: Valóban sokan mondták már, hogy tudatos táncos vagyok, bár én nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit is jelenthez ez pontosan. Valójában mindenki tudatosan végzi a saját munkáját, teljesen mindegy, hogy művész, vagy irodai dolgozó. Az viszont igaz, hogy tudatosan szeretnék adni. Adni a nézőknek és mindenkinek, aki fel szeretné fedezni a tánc világát.
Most a Miskolci Nemzeti Színház színpadáról tudsz adni. De mi az, amit te kapsz itt?
K.A.: Ebben a színházban rengeteg emberrel dolgozunk, rengeteg műfajban: operett, musical klasszikus balett, kortárstánc. Ráadásul szinte minden produkciót más koreográfus állított színpadra, ezért folyamatosan van mit tanulnom mindenkitől. Nem csak a koreográfusoktól, hanem a színészektől, kollégáktól, rendezőktől. Nagyon sokszínű feladatokat kapunk és fantasztikus szerepeket. Nagyon meghatározó volt számomra a Rómeó és Júlia Dadája, A nagy Gatsby Mirtilje, de izgalmas feladat volt a Fenevadak is, amit Kulcsár Noémi rendezett, vagy a Fellini, amit Kozma Attila koreografált. Talán a legutóbbi szerepem az, amit leginkább ki tudnék emelni. A Bartók+ Operafesztiválon A csodálatos mandarin Lány szerepét táncolhattam, ezért nagyon hálás vagyok.
Maradtak még olyan szerepek, amelyeket szívesen eltáncolnál?
K.A.: Én minden kis szerepnek tudok örülni. Számomra az az igazi kihívás egy-egy előadásban, hogy megtaláljam azt, amitől abban a pici részben felfigyelnek rám. Gyerekkoromban nekem is voltak szerepálmaim, sok valóra is vált közülük. Most már úgy érzem, hogy bármilyen szerepet kapok, azt mélységesen a magamévá igyekszem formálni, erre koncentrálok és ennek akarok százszázalékosan megfelelni.
