Hadd dicsekedjek. Szeretek színházba járni. Bár kevesebbszer jutok el mint amennyire kedvem lenne. Valamikor régen még a királyi televízióban is voltak előadások. Ha láttam a nagy közvetítő kocsikat a Dériné utcában tudtam, hogy egyszer majd képernyőn is újra láthatom a miskolci művészeket. Mostanára ez a televíziós műfaj kihalt, eltűnt. Így aztán a vidéki színészek csak egy-egy szappanoperával juthatnak fel a felsőbb országos ismertségi kategóriába.
Na, de nem is erről akarok dumcsizni. A hétvégén A vámpírok bálján voltam a Magyar Színházban. Nem hiszem, hogy vissza tudnám adni, hogy mi volt a színpadon. Ám a nézőtér miliője máig bennem van. A fővárosi színházakban tisztelet a kivételnek úgy járnak mint a moziba szokás. A tízezer forintos jegyhez nem öltöznek ki. Ám fel se. Sok százan jelentek meg úgy mint ahogyan a kiskertekbe szokás kijárni.
A velem lévő miskolciak kínosan érezték magukat, hogy megadták a módját a ruházatnak. Talán túl cicomáztuk magunkat. Thália templomában valamikor régen sötét öltönyben jártunk. Bár nem volt dresszkód a jegyre nyomtatva, de tudtuk az illemet.
Miskolcon alig 10 évesen kétszer néztem meg egy Brecht drámát amiben Sztankay István volt a főszereplő. Még nem volt öltönyöm. Emlékszem fehér ingben és egy drága fekete twist pulóverben feszengtem. Kínos volt, nem tellett zakóra. Ma viszont hála a kínai konfekcióiparnak bekerülési áron maszkuskodhatunk. Csak akarni kell.
Hogy a telefonok nem csörögtek az már szép eredmény. Helyettük a fóliás szendvicsek és a buborékos kólák szolgáltatták a komfortos háttérzajokat.
Ha ezzel a személyes véleményemmel túltoltam volna azt a bizonyos bicajt, tessenek rám szólni.
