Nem szép dolog, de megesett. Idő előtt kiszivárgott a Miskolc város napjára időzített kitüntettek névsora. Ráadásul valaki ezt a nyilvánosság elé tárta, amivel sokak örömét sikerült megkeseríteni. Ilyenkor ugyanis jó hazai hagyomány szerint már jó előre fikázhatjuk a díjazottakat és a hoppon maradottakat.
Ez még olyan igazságosnak is tűnhet. Mint érintett magam is ott vagyok az ekézettek sorában. Így jogos ha most a sunyi beírogatókat felvilágosítom a tényekről. Az utóbbi időben, csak Miskolcról négy könyvem jelent meg: Az ecetfák városa, A vasgyári medvetánc, a Torony-magasan és a Kastélyos álom. Az első három kötetet dr. Kriza Ákos polgármester úr és az önkormányzat támogatta a kiadásban. Talán kettőnek még az előszavát is Ő írta, amiért újólag is hálás vagyok. Hiszen lehet, hogy csak ezért is sokan megvették. Összességében ezek a könyvek csaknem 10 ezer példányban jelentek meg. Aki jártas a témában tudja ennek a számnak a jelentőségét.
S még volt néhány más könyvem is – köztük első helyen említem Az Isten szabadságra ment címűt amit hamarosan megfilmesítenek. Olyan késő érő típus vagyok, de elégedett vagyok önmagammal. Csaknem félévszázados újságírói munkám során sikerült egy kicsit a Parnasszus lankáit is meghódítanom. Olvasóimtól minden héten kapok levelet, maileket amiben gratulálnak. Névvel, címmel. Persze a névtelen sunyi beszólásokból is bővel el vagyok látva. Mindezek után dr. Kabdebó Lóránt a legendás magyar tanárom, a legismertebb Szabó Lőrinc kutató betegsége idején terjesztett fel erre az irodalmi díjra. Ugyanezt megtették a kollégáim és a legnagyobb magyar gerontológus orvosprofesszor, földim, akinek a könyvespolcán külön standom van. Természetesen mindannyiunkat meglepett volna ha a javamra döntenek.
Egyébként is az a bizonyos világ nem most omlott össze bennem először. Vájkáljunk a múltban. A rendszerváltás előtti időben mint rendőrségi tudósítót felterjesztettek egy miniszteri kitüntetésre, pontosan a Közbiztonságért arany fokozatú plecsnire. A megyei tanács elnöke azonnal kihúzott a névsorból. Másfél év múlva amikor nyugdíjba küldték utólagosan kaptam meg azt a kitüntetést amit nekem jegeltek.
A rendszerváltás előtt soha nem kaphattam Kiváló Dolgozóit – pedig, hogy áhítottam, egy havi fizetéssel járt – mert a feleségem jól keresett, minek az nekem. Végül amikor igazgató lettem három ilyen kitüntetést leltem az elődöm fiókjában . Lecsaptam rájuk. Egyszerre hármat adtam magamnak. Persze pénzjutalom nélkül. Majd a közelmúltban a már szétesőben lévő minden eresztékében recsegő újságíró szövetségben megkaptam az Aranytollat. Ez egy életmű díj. Egy bizonyos tisztes kor után jár. annak aki képes kitaposni. Az ezt követő fogadáson – pezsgőre nem futotta, volt lekváros kenyér .
Végső tanulságul – nincs olyan elismerés, kitüntetés amellyel mindenki egyet értene. Egyetlen bizonyosság, az érintettek legalább tudják, hogy náluknál jobban senki más nem érdemelte volna meg ezt az elismerést. Ha megérem – posztumusz nem az igazi – én se leszek különb a többieknél.
Vitkózcki Ildikónak meg szívből, őszintén gratulálok!
