Május elseje, énekszó és tánc köszöntse! Zengtek az indulók a belvárosba kihelyezett hatalmas hangszorókból. Korán kezdtem a munkásmozgalmi ténykedésem. Még iskolába se jártam, amikor drága Édesapám magával vitt a szokásos és kötelező felvonulásra. Lám egy régi képen, fel is tűnök egy zászlóval a vállamon. Az első sorban. Apám viszont hátul trappol. Elmondom, hogy a zászlón kívül mindig kaptam luftballont, perecet, sósat és kiflit. Járt még a páros debreceni vagy a virsli mustárral. Sőt sört és bambit is kaptunk a vállalati szakszervezet jóvoltából.
A kép tanúsága szerint a tribün a régi pártház előtt lehetett, mert a Szemere utcán megyünk éppen a MÁV igazgatóság előtt. Az iskoláimmal is sokat vonultam. A Kossuth utcai általánosban a kisdobos vagy az úttörő ancug mellé viharkabátot kellett vennünk. Sose lehet tudni alapon. Ha esik, ha fúj menetelnünk, kell. Várnak az emelvényen.
Emlékeimben változnak a tribünök. Miskolcon hol a Centrum áruháznál hol pedig a Hősök terén volt. A rendre a munkásőrök vigyáztak. Nem eléggé, mert megesett, hogy még útközben kiléptem a sorból, s kerestem valami jobb programot. Az emelvényen a párt és a tanácsi vezetők ültek. Általában a miskolci rádió valamelyik szép hangú bemondója köszöntötte az emelvény előtt vonulókat. Köszöntjük az XY vállalat, tizenhatszorosan kitüntetett szocialista brigádját. Ez volt a visszatérő refrén.
Majd amikor már firkász lettem felmentést kaptam. Mi a lapkiadó vállalat dolgozói sose meneteltünk, mi dolgoztunk, tudósítottunk. A felvonulásról vagy a majálisról.
Ma már nincs felvonulás. Helyette van fakultatív tüntetés, ilyen olyan amolyan, de ez már nem az én műfajom. Megelégszem, hogy a fotelból nézem a tévében. Nekem a munka ünnepe maga a munka – írok. Mint tetszenek o
