Úgy vagyok, mint Pavlov kísérleti ebe. Az ismerősnek tetsző
megsárgult fotók láttán máris a vetítőben érzem magam. Jönnek,
áramlanak a színes emlékképek, a zajos nyári pillanatok
egymásra licitálva jelennek meg. Leparkolok a Junó szálló
előtt, hogy teniszbérletet kunyeráljak Szebeni Zalántól vagy
Fitos Pista barátomtól. Az elegáns recepció és környéke tengerparti
luxusszállodák halljára hasonlít. Németül, lengyelül
kérik a kulcsokat, egyenruhás boyok cihölik a bőröndöket, a
bárban teltház, a lift melletti lépcsőnél lányok lesik a kuncsaftokat.
A fárasztó meccs után barátian civódunk, a Junó
sörözőjébe vagy a frissiben eszkábált Rózsakertbe üljünk be.
Nagy a tét, a sörözőben van
Tapolcán a legzamatosabb
Jókai bableves házi kenyérrel,
a faházban pedig mindig szerepel
a T-steak az étlapon. Jó
esetben kombinálunk, hosszú
a nyári este. Jóleső elégedettséggel
lessük a Junó elapadhatatlannak
hitt vendégseregét,
a lengyel bányászokat. A
gurnyikokat, akik nálunk
Hawaii-ban érzik magukat.
Megmosolyogjuk a szovjeteket,
akik mohón eltüntetik az
előételnek hitt csalamádét. A
lengyelek rácsodálkoznak a jegy nélküli hússzeletekre. Vegyes
érzelmekkel sajnáljuk őket. Még mindig nem látunk a jövőbe.
Körözünk egyet a strand melletti pavilonsorok körül.
Majszolják a hekket, a lángost, csapolják a borsodi sört,
vidéki búcsúszerű vagy talán Balaton parti a fíling. A gyerekek
sem unatkoznak, pörög Harangi Gyuri bácsi ringlispílje
Mellette sorba állnak a céllövöldében, ahol már a kvarcórás
pálcára is ráhajthatunk.
Óh, azok a nyolcvanas évek! Messze még a rendszerváltás,
mégis úgy érzékeljük, hogy már semmi sem a régi. A
hatalom is tanácstalan. Messze még a világvége hangulat.
Zöld utat nyitnak a privát vállalkozásoknak. Ezen a képen
éppen a parkolóba felhúzott kisvendéglő homlokzatát
festik. Még csak pusmogunk, hogy miként adhatnak ide
építési engedélyt. Majd a kor szokásainak megfelelően
kommentáljuk. Hát, ki kapna más, ha nem ő.
Apró kis filmszakadás. Próbálom összerakni az elmosódott
képsorokat. Épül a sóhajok hídja a szerviz út fölött, már majdnem
megvalósul a medencék összenyitása. A termálfürdő
betonkagylója egyre nagyobb árnyékot vet a tó körüli parkra.
Az Északterv kap egy rejtélyes megbízást, hogy rajzolják meg
a fürdő feletti hegyre az új szállót. Egy hatalmasat, amelyből
gyorslift repíti a reumásokat a meleg medencéig. Mint alkalmi
videós VHS kazettára rögzítem a környéket a külföldi megrendelőnek.
Akkor először és utoljára látom a meredeken lejtő
hegytetőről egybefüggően a tapolcai völgyet. A velem túrázók
irigykedve ócsárolják a távolból a SZOT szállók ketreces, kutricás
stílusában pompázó fényárban úszó Junót.
Nem sejtve, hogy a télen-nyáron zsongó sokemeletes
hotel hamarosan egy elvarázsolt betonroncs lesz. Ott, ahol
Zsigmondi Márta, az Ez a divat főszerkesztője rendezte
bálokon a miskolciakat a Bergendy szalonzenekar táncoltatta,
most egymásra tornyosulnak a felfagyott padlólapok.
Abban a nagyteremben ma a szél csapkodja a törött
ablakokban lengedező függönyöket.
Magam is voltam tapolcai, a Fenyő utca végében. Májustól
szeptemberig laktunk ott. Iskolakezdésre akkor is kihalt
a táj. A változás egyik napról a másikra sokkszerű volt.
Sütött a hideg a mindent beterítő sötétségtől, a csönd hirtelen
ereszkedett a fürdővárosra. S ez tartott ősztől tavaszig.
Igaz-e, hogy Miskolctapolcán már sosem tavaszodik ki?
